Történelmet írtak Tapolcán: a Jobbik megszerezte első egyéni parlamenti mandátumát az időközi választásokon. Bár a média a nap nagy eseményeként kezelte az ügyet (pedig a fantasztikus vasárnapi idő sokkal több szót érdemelt volna), a csinnadratta közepén szokás szerint elsikkadt a lényeg. A hírértéken túl ugyanis nincs nagy jelentősége Rig Lajos diadalának – a körülményeinek viszont annál inkább.

A valasztas.hu adatai szerint a tapolcai időközin a választópolgárok 41.6%-a szavazott urnazárásig. Amikor tehát a Jobbik térnyeréséről, a Fidesz öndefiniálási kényszeréről és a baloldali pártok egyre folytatódó agonizálásáról beszélünk, mindig érdemes odatenni egy csillagot, egy eldugott, de annál sokkal fontosabb apróbetűs részt a hazai demokrácia devizahitel-szerződésén: a Jobbik és a Fidesz jelöltjére szavazó uszkve tíz-tízezer, valamint a Pad Ferencre voksoló majdnem nyolcezer ember mellett körülbelül negyvenötezren gondolták úgy, hogy helyettük – és közvetve pártjuk helyett – a titokzatos „Közületekegyiksem Károly” lenne az ideális győztes.

Magyarország nem az Egyesült Államok vagy Nyugat-Európa, ahol egy népszavazás akár 85%-os részvételt is kivált: demokráciánk leírhatatlanul satnya és torz hozzájuk képest. Nem érdemes tehát a politikai szereplőknek az ott jellemző szavazatvadászati taktikákat alkalmazni vagy egyáltalán emlegetni nálunk. A 2012-es amerikai elnökválasztásnál a legfontosabb államokban elképesztő összegeket öltek a maréknyi bizonytalan meggyőzésébe, ugyanis helyenként elképesztően szoros volt a verseny – olyannyira, hogy Bill Maher humorista konkrétan arra kérte a még mindig bizonytalan szavazókat, hogy maradjanak otthon, hiszen ha még mindig nem tudtak dönteni, biztosan amúgy is képtelenek lennének megtalálni a szavazőfülkét. Nálunk azonban létezik egy ennél sokkal nagyobb, sokkal könnyebben megszólítható réteg.

Ha valaki változtatni akar a hazai politikai élet alakulásán, az elképesztő mennyiségű bizonytalan-érdektelen szavazót kell megszólítania, nem az elkötelezett támogatókat kell megpróbálnia átrángatni magához: utóbbiban ugyanis sokkal kisebb a potenciál. Ez az, amit a legtöbb politikai párt ma képtelen megérteni. A Fidesz csupán kommunikációs panelekben képes gondolkodni – pedig övék a rendszerváltás óta egyetlen sikeresen lezajlott pártrepozicionálása –, a baloldali pártok megújulás-képtelenségéről pedig valószínűleg még Timbuktuban is regélnek.

Miért (relatíve) sikeres a Jobbik? Mert tudatosan törekszik arra, hogy új rétegeket szólítson meg. Jobb munkát végeznek, mint a többi parlamenti párt? Igen. Jó munkát végeznek általánosan? Nem. Tapolcán is nagyjából 2,4%-kal sikerült csupán növelniük támogatottságukat az elmúlt egy évben.

„Aki érdemi változást szeretne a magyar politikában, annak, nincs mese, be kell piszkolnia a kezét. A hatalmas apolitikus tömeget mobilizálva komoly változásokat lehetne elérni az országban: egy tüntetés pontosan erre képtelen. Nem fog alternatívát nyújtani számukra – éspedig pontosan ezek hiánya fojtogatja oly hosszú ideje már a magyar politikát. A most először utcára vonuló férfiak és nők nem fognak csak úgy az MSZP-re vagy a Jobbikra szavazni, pontosan úgy, ahogy a Békemenetre is csupán a már előzőleg is hithű fideszesek mennek el.” – írtam annak idején az internetadó kapcsán. Szily Lászlónak alapvetően igaza van: „[az] időközi klasszul megmutatta, az emberek nem idióták, és egész egyszerűen nem elég nekik annyi, hogy riogatják őket. Sőt azt is bebizonyította, hogy a magyar választót önmagában a kétfejű mumus sem képes odakényszeríteni a fülkébe.”

Valaki megpróbálkozhatna mondjuk egy kidolgozott politikai programmal és egy felkészült jelölttel. Itt-ott be szokott jönni.