A technológiai fejlődés kezd gátad szabni annak a gondolkodásnak, miszerint a kormányoknak hagyniuk kell a piacot. Megdőlt az elmélet, hogy a gazdaság magát szabályozza Adam Smith „láthatatlan kéz” teóriája alapján. A laissez-faire (a liberális piaci gondolkodás alapja: hagyja csinálni, nem avatkozik a piac ügyleteibe az állam) megbukott a 2007-2008-as világválság következtében. A jelenlegi felfogás szerint a különadók hosszú távon csak visszavetik a gazdaságot, de lehet, hogy  épphogy ez az egyetlen kiút az összeomlás elől?

Kép: http://www.englishforum.ch

2010-ben egy megosztó, új felfogással jött Matolcsy György, aki behozta a köztudatba az „unortodox” kifejezést és a bankadóval megindult a magyar különadók ellentmondásos története. Jelenleg a magyar különadókat csak a költségvetés foltozására alkalmazzák, jelentősebb politikai hátrányok nélkül, de a távoli jövőben ezt a gyakorlatot minden fejlett országban szükséges lenne bevezetni, csak más célokkal.  Ez az állítás levezethető Jeffrey D. Sachs és Laurence J. Kotlikoff „Smart machines and long-term misery” (okos gépek és hosszú távú szenvedés) – című értekezéséből. 

A szerzőpáros arra világít rá, hogy amíg a technológia fejlődése az ipari forradalom alatt hatalmas lehetőséget kínált a dolgozni képes népességnek is, új munkahelyek és új munkalehetőségek létrehozásával, – a lovakat például az autó tömeggyártásának a feltalálásával cserélték le, ami új munkahelyeket eredményezett a gyárakban és a mindennapi életben egyaránt (lásd: autósofőrök, szerelőműhelyek) – addig a jelenlegi technológiai fejlődés rettentően megnöveli az egy munkaerőre jutó termelékenységet, olyannyira hogy ez a gazdaság stabilitása ellen fog hatni. Ennek a legnagyobb elszenvedői a képzetlen munkaerő és a fiatalok. A képzetlen munkaerőt már régebb óta helyettesítik a gépek a fejlett országokban (ennek következtében jöttek létre a luddista csoportosulások a 19. században) , de a fiatalokat és a jövő generációt a következőképp lehetetlenítik el a sikerességtől:

A "smart" vagyis a tanulmány címében szereplő "okos" gépek feltalálói, üzemeltetői és tulajdonosai általában a negyvenes, ötvenes korosztályból kerülnek ki, mivel nagyon hosszú oktatási folyamat kell ahhoz, hogy ezeket a gépeket kezelni és programozni tudják. Náluk és a tulaj cégeknél koncentrálódik a tőke nagy része, így egy hatalmas szakadékot hagynak maguk és a fiatal generáció között, akiknek egyre többet kell az oktatási rendszerben eltölteniük (maximum mellékállással), hogy ezeket az „okos” műszereket használni és fejleszteni tudják. Ez egy olyan problémát fog okozni, hogy a kevesebb tudást igénylő munkahelyek egyre inkább meg fognak szűnni: az okos autó majd helyettesíti a taxisokat, gépek készítik el a hamburgert, a telefonunk segítségével kaphatunk idegenvezetést egy ismeretlen városban, önműködő gyárak… – És ez nem is tűnik már olyan távolinak. Ez azzal fog járni, hogy a fiatalok többsége el fog szegényedni és a gazdagok pedig egyre gazdagabbak lesznek, a sikeres cégek pedig egyre nagyobb tőke fölött fognak rendelkezni, amíg a gazdaság össze nem roppan. Nesze neked Milton Friedman!

 Ezt a folyamatot – mint minden tőkekoncentrációs folyamatot – a szerzőpáros szerint államilag kellene majd szabályozni és az újraelosztási rendszert teljesen újra kellene majd gondolni. Hosszú távon az oktatásba kellene fektetni a különadókból befolyó jövedelmet, valamint a fiatalok életpálya kezdéséhez kéne ebből a pénzből – az egyre növekvő nyugdíjigények mellett – részt biztosítani. Rövidtávon tehát lehet, hogy nem lenne annyira drasztikus hatása a felsőoktatás fizetőssé tételének, de hosszú távon akár a technológia és a rendszer elleni forradalomhoz is vezethetne. Olyan szinten ellehetetlenítené az újabb generációkat, hogy a középosztály egy idő után megszűnne létezni. Ezért világszinten kellene a jövőben egységesen kényszeríteni a nagyvállalatokat, hogy finanszírozzák az új technológiák termelékenységnövelő hatásából származó többletbevételével az egyes országok oktatási intézményeit.

Ez lehet, hogy kényszerített CSR (vállalati társadalmi felelősségvállalás), de enélkül a technológiai újításokból prosperáló intézmények is összeomlanának a kereslet visszaesése miatt. Milton Friedman mondta: "Business of business is business", tehát a vállalatok dolga az üzlet (és nem a jótékonykodás), valamint hangoztatta az állam fölöslegességét a piaci életben, de a nagyvállalatokat és azok vezetőit sokszor külső szabályozásokkal kell a hosszútávú, fenntartható fejlődés útján tartani, a rövidtávú haszonfölözés helyett. 

Matolcsy felvetése tehát – hogy növeljék a nagyvállalatok hozzájárulását a közjóhoz – egy dicséretes gondolat, de mint mindennél itt is a megvalósításon áll vagy bukik ennek a sikere. Ezt a pénzmennyiséget a jövő generációira kéne költeni és hosszú távú projectek finanszírozására, nem pedig a költségvetési lyukak befoltozására. Mindenesetre az örömteli, hogy a fejlett világban egyre több kormány és vállalat is kezdi felismerni a vállalati társadalmi felelősségvállalás.