Mindannyian félünk a balesetektől. Ezért kötünk egészségügyi biztosítást, ezért nézünk körbe a zebránál, és a forró zacskós kínait sem véletlenül fújkáljuk.

Hiába írják ki a villamosra, hogy kihajolni balesetveszélyes, hasztalan figyelmeztetés a frissen mosott padlón elhelyezett sárga műanyagtábla, sőt talán még az útjelzőlámpa is nélkülözhető. Balesetek bármikor bekövetkezhetnek, hirtelen és váratlanul, és ezzel nincs is semmi gond. Na de mi jön utána?

Én is teljesen indokolatlanul estem áldozatául a véletlennek – pontosabban egy szétpattanó borosüvegnek – mikor a megszokott felelőtlenséggel, puszta kézzel feszegettem a cserszegi fűszeres nyakát, pedig Samuell Henshall tiszteletes már 1795-ben szabadalmaztatta saját készítésű dugóhúzóját. Na de mindegy is a sztori. A balesetek, szerencsétlenségek történetében mindig a folytatás a legfontosabb, és ahogy saját bőrömön tapasztaltam (a szó szoros értelmében): sajnos kis hazánkban a legizgalmasabb fordulatok a mentőautóban kezdődnek. 

14 óra 30 perc: Minden bizalmammal és működőképes tenyeremmel támaszkodtam az életmentő vállára, aki a járműhöz érve egyből semmissé tette a kezdeti szimpátiát bizonytalan félmondatával: „Józsi, erre milyen kötés is kell?”.  Eltelik negyed óra, és robogunk a Merényi Gusztáv Kórház felé. A bejárathoz érve döbbenetes látvány fogad: rozsdás kilincsek, olvashatatlanságig lekopott feliratok, zsúfolt terek és kosz – mindenütt. A sürgősségi ambulancia előterében álló szűkös folyosót egy jó adag eufemizmussal „betegvárónak” keresztelték el, de köztünk szólva egy hajléktalanszállóra jobban emlékeztetett. Bágyadtzöld falai között már délután háromkor tolongtak a sérültek. Voltak köztük hozzám hasonlóan pórul járt fiatalok, például a törött lábú BMX-es srác, vagy a paradicsomot túl vékonyra szelő leányzó, de a folyosó legtöbb sebesültjét az a sokat emlegetett nagybetűs élet roncsolta szét. 

Mindenkinek megvolt a saját története. Az egyik asszony csuklótöréséért saját férje volt a felelős – derült ki a helyszínen kissé hangosan rögzített rendőrségi jegyzőkönyvből –, de volt ott egy hatfős család is, melynek mindegyik tagjával kegyetlenül elbántak, és egy idős bácsi, aki már hat órája étlen-szomjan várt a mentőautóra, mely „állítólag hazaviszi”, „azt mondják tíz perc múlva”. A könnyed sérülésektől az általam csak filmekben látott élet és halál között lebegő szétroncsolt emberi alakokig aznap mindent láttam. Aznap, hiszen a folyosón nyílt tenyérrel eltöltött két órás várakozás után még rá kellett húznom vagy ötöt, az ambuláns lapra várva.

De kit lehet ilyenkor hibáztatni? Azt a maroknyi sebészt, akik három kerület bajba jutottjait próbálják ellátni, vagy az egymáson szinte taposó betegeket? Azt hiszem, a probléma sokkal magasabb szinteken gyökerezik. Hazánkban köztudottan alulfizetettek a tanárok és az egészségügyi dolgozók is, hiába beszélünk leendő gyermekeink nevelőiről, vagy életünk megmentőiről. Hajdan hősök voltak, de talán mára már kiölte belőlük a hivatás szellemét a hálátlanság.  És miért kiábrándító mindez? Hisz mi mindannyian szinte biztosra vesszük, hogyha megtörténne a baj, biztos kezek fognak minket talpra állítani. Ha az első benyomás a legfontosabb, már pedig miért ne lenne az, akkor a magyar egészségügy a Merényi Kórházban látottak alapján nem más, mint koszos kórtermek, és fásult szakemberek hada, akiket a körülmények tettek tönkre. Egy rossz mozdulat, egy percnyi figyelmetlenség, egy csúszós járda, de a legapróbb baleset félrediagnosztizálása is elég lehet ahhoz, hogy soha többé ne tudj írni, járni, lélegezni. Mégis milyen logika szerint jutna rád elegendő idő a csekély létszámú orvos, és a megannyi életmentésre váró embertársad között? A legszomorúbb az, hogy manapság már minden feltörekvő közgazdász tudja, mibe érdemes befektetni, nos, létezik egy olyan szektort is, ahol életmentő lehet a segítség, hisz, ahogy Erich Maria Remarque is megírta,: „Micsoda értelmetlenség mindaz, amit valaha írtak, cselekedtek, gondoltak az emberek, ha ilyesmi lehetséges.”