Az Amerikai botrány (American Hustle- a fordítás kérdését inkább mellőzzük) egy a ’70-es évek végén lezajlott, nagyszabásúnak nem nevezhető FBI akció történetét dolgozza fel, félig-meddig a valósából táplálkozva. De ahogy a cselekmény, úgy maga a film is egy szemfényvesztés története. A 7 Golden Globe és 10 Oscar jelölés ellenben nem az. A trailer alapján nem hozott minket különösebben lázba a film, ha csak nem tekintjük Bradlley Cooper bongyor reneszánsz angyalka frizuráját, vagy Christian Bale újabb súly ingadozását, ez alkalommal a pozitív irányba. Azonban a számtalan jelölés felkeltette érdeklődésünket, vajon mi állhat a hátterében. Sajnos bármennyire is igyekeztek a színészek elkápráztatni minket, nem dőltünk be a varázslatnak.
A film valós események alapján készült, ahogy arra az elején figyelmeztetnek is bennünket. Egy szélhámos páros Sydney (Amy Adams) és Irving (Christian Bale) piti kis hitelezési csalásból keresik a mindennapi betevőt, ám egy szép napon rossz balek sétál bele a csapdába, Richie DiMaso (Bradley Cooper) FBI ügynök személyében. Az ügynök aztán felajánlja a csalóknak, hogy szakmai tudásuk segítségével füleljenek le pár másik csalót, amibe a mentességért cserébe beleegyezik a pár. DiMaso ügynök azonban túl sok akció filmet nézett, vagy csak az anyja lakásából való kitörni vágyástól hajtva, szuperhekussá avanzsálásának lehetőségét érzi a markában, mindenesetre nagyszabású tervet eszel ki korrupt politikusok lefülelésére. A csali pedig egy ál-sejk befektető, akit az egész akció színvonalához igazodva egy mexicói ügynök alakít. A helyzetet tovább bonyolítja Irving felesége, Rosalyn (Jennifer Lawrence) aki naphosszat csak a porcicákkal és a depresszióval küzd, ám a fián keresztül, akit Irving adoptált és mindennél jobban szeret, magához láncolta a férfit. Igen, pontosan úgy hangzik, mint valami hetvenes évekbeli kábeltévés sorozat.
Az Amerikai botrányt leginkább egy kis költségvetésű Ocean (11-től felfelé bármelyik) filmbe oltott Közelebb (Closer) hibridként lehet megragadni, de pont emiatt a műfaji kavarás miatt, az egész film darabjaira hullik szét. A titkos FBI-akció története nem elég erős, nem túl nagyszabású, és hiányzik a feszes tempó ahhoz, hogy önmagában elvigye a filmet, így a párhuzamosan kialakuló szerelmi négy- majd sokszög aktuális epizódjai szakítják meg az „akció dús” részeket. Van műkörmös cicaharc, és a DiMarco ügynök kecsesen csigába tekert dús fürtjei is tolakodóan ellenpontozzák a pocakos és szívbeteg szélhámos póthaját.
Egyik szereplőt sem ismerjük meg közelebbről, egyik karakterért sem tudunk igazán izgulni, így inkább csak a rá szánt idő miatt vagyunk kíváncsiak a végkifejletre. A színészi játék kifogástalan, ám ez kevéssé tudja ellensúlyozni a hiányosságokat. Ki kell emelni azonban Amy Adams alakítását, aki ugyan köldökig érő dekoltázzsal játssza végig a filmet, mégis inkább könnybe lábadt őzike szemeibe nézünk, míg Jennifer Lawrence félelmetesen jól alakítja a manipulatív, mániákus feleséget, aki körme szakadtáig védi családi boldogságát (tőlünk már kapott is egy Oscart). Folytonos a nagy igazságok ködös tekintetű szajkózása, amik közül Jennifer Lawrence kapta a legeredetibbet, miszerint egy jó kapcsolat olyan, mint a körömlakkja illata, édes, de ott van benne a rothadás fanyarú illata. Sajnos másodjára már ez is sokat veszít éléből.
A sztárparádé és a soványka történet sokban emlékeztet a pár hónappal ezelőtti A jogász-ra (The Counselor), ám annak balsorsa messziről elkerülte a filmet, sőt, minden fontosabb kategóriában jelölték, ami elég meglepő. Nem mintha egy rossz film lenne, de sokkal értékesebb alkotások születtek idén, mint hogy az Akadémia 6000 szavazója hanyatt dobja magát néhány csillogó névtől. A tupírozott hajkoronák és hetvenes évekbeli ruhák közepette elveszett a lényeg, és se nem izgalmas akció, se nem drámai szerelmi történet nem kerekedett belőle. Talán épp ez volt a nagy szemfényvesztés.
Szász Nóra
