"Demokrácia? Demokrácia? Demokrácia nem az, ami azoknak az embereknek kell – francokat, ez nem is az, amit akarnak. [...] Az emberek nem akarnak szabadságot. Határokat, szabályokat. Védelmet. A támadókkal szemben és magukkal szemben. Az embereknek egy vezér kell, aki támogatást is nyújt nekik és korlátokat, hogy a káoszt féken tartsa. Megadod nekik ezt és követnek. És itt jövök a képbe én." - Jonathan Irons

Hosszú évek után először került újra radaromra a Call of Duty-sorozat – melyet a Modern Warfare behozatala és a gyermeki lelkemnek is túl látványos szkripteltség miatt ejtettem végleg –, miután kiderült, hogy a legújabb kiadásban Kevin Spacey-re bízták a főgonosz megformálását. Ha Kevin Spacey és negatív figura, akkor House of Cards – és ha House of Cards, akkor megállíthatatlan nyáladzásba kezdek.

Azt azért nem állítom, hogy le akartam volna játszani a szokásos „menj végig a folyosón”-típusú kampányt, illetve az MLG pro kiskölykök közé sem szerettem volna beereszkedni a multiplayerben, de arra azért kíváncsi voltam, hogy ez a sokoldalú színész hogyan oldja meg ezt a – felteszem, nem különösebben testhezálló – feladatot.

Szerencsére a YouTube kisegített. A mocap döbbenetesen profi, bár szemei élettelenek és az üvöltözés mindig életszerűtlen – a figura pedig nagyjából egy az egybeni átvétele kedves Underwoodomnak, csak sokkal rajzfilmszerűbb, egydimenziósabb kiadásban. Visszatekintve tehát nem tűnt hatalmasnak a kihívás. Az azonban megdöbbentett, hogy mennyien egyetértettek a játékosok közül a mondanivalójával.

"Igaza van, az ENSZ sóhivatal, a politikusok mind hazudnak és ő sokkal jobban intézte a dolgokat. Kár, hogy nem állhattam mellé" –  sorolták sokan a kommentekben. Egy katonai magánvállalat vezetőjéről beszélünk, aki előbb "kisegíti" a nemzetállamokat, majd megpróbálja átvenni a hatalmat fölöttük. Olyan tömegpusztító fegyvereket akar bevetni, mely a kiválasztott DNS-implantátumokkal nem rendelkező egyedek mindegyikét képes megölni, őket azonban érintetlenül hagyja. Mit ne mondjak, mások is beszéltek már egy faj felsőbbrendűségéről a történelemben.

A sorozat korábbi részeiben volt példa arra, hogy többféle befejezés közül választhatott a néző – itt nincs, Spacey karaktere mindenképpen elnyeri méltó büntetését. Kíváncsi lennék azonban, milyen arányban álltak volna mellé a játékosok, ha lett volna rá lehetőségük: érdekes képet villanthat fel korunk társadalmáról.

Távol álljon tőlem, hogy morális pánikot próbáljak gerjeszteni: nem véletlenül mondta John Carmack, a Doom egyik fejlesztője, hogy a videójátékok története olyan, mint a pornófilmeké. (Elvárás, hogy ott legyen, de nem olyan fontos.) Tény, az iparág kisebb tagjai már megannyi példát mutattak arra, hogy ez lehet másképp is, de a multimillió dolláros szereplők számára a történet továbbra is csak háttérzajként funkcionál a játékmechanizmusok mögött. Nem gondolom hát, hogy komoly politikai mondanivaló vagy egyfajta értékválság ábrázolása lett volna a fejlesztők célja – elvégre a sorozat előző játékában egy mocapelt kutya volt a marketingesek fő fegyvere.

Az azonban megér egy misét, hogy ennek ellenére egy rajzfilmbe illően egyszerű, a technológia néhány hiányossága miatt az érzelmi csúcspontokon láthatóan „gépi” figura – akit, tény, egy nagyszerű színész ábrázol egészen hitelesen – képes olyan érzelmeket kelteni a játékosközösség nem kis részében, mely szimpatikusabbá teszi őt és gondolatait napjaink politikai rendszerénél. A szavazat- és népszerűséghajhász politikai erők valamit biztosan nagyon rosszul csinálnak, ha egy ilyen figura jobban megfogja a közösséget náluk. Messzire mutat a párhuzam, de az UKIP sikere is részben vezetőjük közvetlenségére vezethető vissza: az pedig, hogy egy mocapelt Kevin Spaceyt és szándékosan transzparensen gonoszra megírt dialógusait közelebbnek érzik magukhoz a játékosok, mint politikusaik állásfoglalásait, nos… az megérhet egy kis elmélkedést, nemde?