Jókedv, nevetés, a munkásosztály és a burzsoázia küzdelme. A Mocsár (angol nevén: President) francia kártyákkal mutatja be a kapitalizmus marxista kritikáját. A munkásosztályt kizsákmányolják az egymással vetélkedő vadkapitalista disznók, és a szegénységbe lecsúszókat még az ág is húzza.

A Mocsár szabályai egyszerűek: aki felül van, megkapja az alul lévők legjobb lapjait. A sorrend az első fordulóban (azaz a szervezetlen társadalom, a primitív kommunizmus idejében) alakul ki, amikor az esélyek még egyenlők.

Mindenki (amennyire lehet) egyenlő számú kártyát kap, a cél az, hogy minél előbb fogyjon ki a lapokból. A játékosok ezek után megegyeznek arról, kikezd, vagyis ki lesz a primus inter pares (egyenlőbb az egyenlők között). Ez az átmenetileg megválasztott vezér hívja az első kártyát (vagy kártyákat, az esetben, ha névértékük megegyezik – pl. 3 király), majd az óramutató járása szerint folytatódik a kör. A következő játékosnak vagy passzolnia kell vagy felülütnie a lent lévő lapot (vagy lapokat, ha mondjuk 2 hármas van lenn, akkor legalább 2 négyest vagy nagyobb lapot kell kijátszani). Fontos, hogy a kettes és a joker használható helyettesítésre (például 3 ász mellé letéve lehet a negyedik) vagy önmagában, legértékesebb lapként.

Addig tart a kör, amíg mindenki passzolt vagy valaki ki nem játszotta a kettest/jokert. Ekkor az utolsó kártyát letevő játékos hívja a következő kört vagy, ha elfogytak a lapjai, akkor a mellette lévő. Amikor már csak egy játékos kezébe vannak kártyák, a forduló befejeződik. Jön a marxista izgalom!

A forduló győztesén kívül mindenki feláll, és újrarendeződnek. A második játékos helyet foglal az első baloldalán, őt a harmadik követi és így tovább. A korábban jobban teljesítő félből lesz a burzsoázia, a többiek lesznek a proletárok. Miután az alacsonyabb kasztúak megkeverték a paklit, hűbéreseik újra osztják a lapokat. A játékosok megnézik a kártyáikat, és akik az előző körben a mezőny hátsó felében végeztek, azok kötelezően odaadják a legértékesebb lapjaikat az uralkodó osztálynak. Az utolsó helyezettnek – aki a címadó mocsárba került – kell a legtöbb kártyáját beszolgáltatnia az elsőnek (a játékos szám felének lefelé kerekített értékével megegyező darabot), majd a tőle jobbra lévő ad eggyel kevesebbet a másodiknak és így tovább. Természetesen a tőkésosztály is visszaadományoz, ám náluk nincs meghatározva, hogy milyen lapot kell adni. A játék természetéből adódóan nyilván a leghasztalanabb kártyáikat dobják el és meghagyják maguknak a plebejusokon élősködő extraprofitot. Az osztályharcból magát kihúzó középosztály csak a játékosok páratlan száma esetén létezik, ekkor a középen végzett játékos nem ad és nem kap lapokat, csak saját szerencséjén múlik boldogulása.

A következő forduló innentől ugyanúgy zajlik, mint az előző, azzal a különbséggel, hogy a korábbi győztes kezd.

Bár a játékban benne rejlik az esélye, hogy a koldusból királyfi legyen, ehhez csoda kell. A belső társadalmi ranglétrán ugyanis rendkívül nehéz felmászni, hiszen pont azok kezdeményeznek, azok diktálják egy-egy kör menetét, akiknek jobb lapjaik vannak. Az urak asztaláról ritkán hullnak le morzsák, amely az éhező munkásokat táplálná. Mire az újgazdag arisztokrácián végig megy a kör addigra már olyan magas a lent lévő lap, hogy a pórnép azt aligha képes felülütni. A hátrányos helyzetű plebsznek egyetlen reménye, hogy a rájuk telepedett oligarchák elvesztegetik a legértékesebb kártyáikat az egymás közötti vetélkedésben. Kivárásra kell játszaniuk és nem szabad sorstársaikkal vetélkedniük. Össze kell fogniuk a proletároknak, mondhatnánk: egyesülhetnének.

A duhajkodó 1% úgyse figyel másra, csak egymásra. Nem érdekli őket a földönfutó bevándorlók/hajléktalanok gondja, egyszerűen élvezik a luxust, hogy nekik tele van a kezük ászokkal és jokerekkel. Úri hóbortból versengenek csupán, hogy megmutassák ki a májerebb.

Egy marxista számára szemléletesek a tanulságok: a fordulókat generációkként értelmezve megláthatjuk, hogy mennyit számít a jó helyre születés; jól jelképezi a tőke passzív önfelhalmozási képességét, hogy a lecsúszottaknak a tehetőseknek kell adniuk a legjobb lapjaikat; ráadásul a játékban a felülről jövő kezdeményezések egyértelműen az elit érdekeit szolgálják.

Természetesen vitatható, hogy valóban a fentebb vázoltak volnának társadalmunk gondjai vagy, hogy tényleg képes lenne ez az egyszerű kártyajáték a komplex világunk ábrázolására. Annyi viszont bizonyos, hogy sokkal élvezetesebb társasági (mondhatni szociális) szórakozás a Mocsárral játszani, mint Marx Károly bármelyik könyvét olvasni.