Dolgozott a BBC-nél, a Washington Post-nál, elszomorította Lázár Jánost, most pedig többedmagával egy új, független oknyomozó műhely elindításán szorgoskodik. A hazai sajtó életét körbejáró cikksorozatunk negyedik részében Pethő Andrással beszélgettem a brit és amerikai sajtóban szerzett tapasztalatairól, a különböző újságírói attitűdökről és a független finanszírozásról.

(Kép forrása: 444.hu)

Az Origo szerkesztősége mellett többször volt lehetősége külföldön – a BBC-nél és a Washington Postnál – is kipróbálnia magát. Miben találta másnak a hazai sajtókultúrához képest?

Számomra időben és tapasztalatokat tekintve is távol áll egymástól a két élmény: a BBC-nél 2004-2005-ben dolgoztam, viszonylag kezdő újságíróként. Érezni lehetett az egész szervezetet átható integritást: minden újságíró nagyon komolyan hitt abban, amit csinált. Maradandó élmény volt számomra, amikor a bevezető képzés során egy magas beosztású, hatvan körüli szerkesztő ült le velünk beszélgetni. Olyan szenvedéllyel beszélt a munkájáról, amit itthon még a kortársaimban vagy akár nálam fiatalabbakban sem szoktam látni: tény, mások az itthoni körülmények, de ettől még sok kollégán látom, hogy cinikusak és esetenként kiégettek.

A Washington Post nyomozó rovatánál 2013-ban voltam egy hosszabb ösztöndíj részeként. Rengeteg gyakorlati tapasztalatot szereztem arról, hogyan kell információkat gyűjteni, hogyan kell adatokat elemezni, és arról is, hogyan kell egy történetet minél jobban elmesélni. Emellett megfogott az is, hogy mennyire mélyen elkötelezettek abban, hogy minél pontosabban mutassák be a valóságot. Folyamatosan kétkednek saját magukban is, nem fogadnak el feltételezéseket, csak ellenőrzött tényeket. Itthon ez sem feltétlenül része a normáknak.

Ugyanebben az időszakban vezette az amerikai belpolitikával foglalkozó Potus blogot.

Nagyszerű játszótér volt számomra. Az amerikai politika ráadásul akkoriban szenvedélyem volt, ezért is nagy élmény volt a téma feldolgozása. Nagyon élveztem az egészet, bár nyilván nem véletlenül zártam be végül – ahogy érdeklődésem egyre inkább az oknyomozó műfajok felé fordult, egyszerűen nem volt kapacitásom a folytatására. Ahogy a 2016-os előválasztási kampány egyre erősebben dübörög, gyakran felmerül bennem a gondolat, hogy újraélesszem – de tudom, hogy sajnos egész egyszerűen nem fér bele a lehetőségeimbe.

Ha már Amerika: több olyan műsorfajta is létezik odaát, ami hazánkban egész egyszerűen nem vert gyökeret – például a késő esti szatirikus hírműsorok. Várható, hogy ezek a műfaji vadhajtások nálunk is megjelennek majd valamikor?

Jon Stewart és Stephen Colbert a klasszikus late night műsoroknak egy szarkasztikusabb és politikailag élesebb verzióját csinálták meg, melyek szórakoztató jellegük mellett komoly újságírói teljesítményeket tesznek le az asztalra. Az HBO-n futó Last Week Tonight With John Oliver-t több fórumon is az oknyomozó újságírás új formájaként ünneplik – van tehát bennük érték és fantázia. Azt azonban nehezen tudnám elképzelni, hogy ezek nálunk egyhamar bármilyen formában gyökeret vernének. Sokszor azt látom, hogy a könnyen fogyasztható dolgok szivárognak át külföldről, de mondjuk az adatújságírással, a narratívaépítéssel kapcsolatos bonyolultabb tudást már nem igazán veszik át. Persze ennek része az is, hogy leterheltek a hazai szerkesztőségek, kevés idő jut képzésekre.

Az Origo-üggyel kapcsolatban biztosan nem fogok tudni újat kérdezni, úgyhogy maradjunk csak a következőnél: milyen érzés volt távozása után a megannyi sajtóreakciót olvasni?

Két részre osztanám a dolgot: a háttérben zajló nagypolitikai és üzleti okokról szóló cikkeket közvetlen információ híján mindössze érdeklődő újságolvasóként olvastam. Ami saját magunkról megjelent, az alapvetően helytálló volt. Azóta többször is elmeséltem a történetet, illetve bizonyos dokumentumok ki is szivárogtak: úgy éreztem, hogy a független, újságírói szakmai elveket figyelembe vevő munkának már nincsenek meg a feltételei az Origónál.

Megannyi komoly oknyomozó anyag veszett el hazánkban a Tocsik-Kulcsár-Princz-féle újságírói Bermuda-háromszögben: gyakran nincs akkora hatása a cikkeknek, mint amit mondjuk eredetileg várna az ember. Hogy közelebbi példát is mondjak: Schmitt ügy lett, Semjén nem – mitől lesz egy ilyen írásnak következménye?

Ezt talán érdemes pontosabban is megfogalmazni. Nagyszerű, ha egy cikk által feltárt problémának vagy visszásságnak van következménye, de azt nem érzem jónak, ha munka közben az újságírót a változás elérésének kifejezett szándéka vezérli. Szerintem az elsődleges feladat az igazság lehető legpontosabb bemutatása: ha ezt bármilyen másik szempont felülírja, az elvakít. Lehet, hogy az újságíró nem tesz fel egy fontos kérdést, vagy éppen akaratlanul elferdíti a dolgokat – ezzel mindig nagyon óvatosan kell bánni.

Következmény egyébként nem csak az elbocsátás vagy lemondás lehet: ha valakiről bebizonyosodik valamiféle visszás dolog, azt a batyut cipelni fogja. Nem mondom, hogy feltétlenül mindenkire igaz ez, de azért nehezebb lesz tőle az életük. Ha pozícióba is kerül, akkor is lehet, hogy nem olyanba fog, mint egyébként került volna.

Amikor 2010-ben elkezdtem részletesebben foglalkozni a Közgép felemelkedésével, az emberek előbb-utóbb elkezdtek erről beszélni – és az is egy következmény lehet, hogy mondjuk ennek a cégnek a tulajdonosa emiatt mérges.

Többször is műhelyként aposztrofálták a Direkt36-ot. Ennek mi az oka?

Azt vállaljuk, hogy csak elmélyült munkát, sok kutatást és pepecselést igénylő anyagokat fogunk csinálni – egy kis csapattal. Azért is szeretem a műhely megfogalmazást, mert mesterségként tekintek az oknyomozó újságírásra. Édesapám a szakmájában nagyon elismert esztergályos-lakatos volt. Saját műhelyében dolgozott: a legtöbb munkája egyedi volt, és úgy gondolom, ez a fajta újságírás is rendkívül hasonló. Nem sorozatgyártott anyagaink lesznek.

Különlegesség, hogy a közösségi finanszírozás eszközeihez fordultak a műhely beindításához – miért Sparker-t és nem a közismertebb Kickstarter-t vagy Indiegogo-t választották felületül?

Weyer Balázs, az egyik társalapító ismerte a Sparker vezetőjét, aki azonnal felajánlotta nekünk a segítségét. Az első időszak eredményei biztatóak, de persze ne kiabáljunk el semmit. Volt egy nagyjából kéthetes szünet a bejelentés és a kampány között: nem tudom, mennyire voltak kiéhezve a leendő támogatóink, és mennyire lesz nehéz újakat találni.

Fenntartható ez a modell itthon? Mi a terv arra az esetre, ha a crowdfunding-projekt bedől?

Nagyon reméljük, hogy fenntartható. A kampányban nemcsak anyagilag, hanem lélektanilag is sokat jelent az, ha sokan állnak mögöttünk. Rendkívül elkeseredett lennék, ha nem sikerülne a kampány: kívülről talán nem látszik, de nagyon sok munkát tettünk bele. Sikertelenség esetén is dolgoznánk tovább, bár a stratégiánkat kicsit módosítani kellene majd. Az induláshoz már sikerült összegyűjteni némi támogatást, és a későbbiekben egyedi nyomozóprojektekre is szerezhetünk forrást, valamint bizonyos tevékenységeket – kutatás, adatelemzés és -kezelés vagy éppenséggel képzések –, amiket akár piaci alapon is tudunk csinálni.

Mit mondana, mit tanácsolna azoknak, akik most készülnek erre a pályára lépni?

Azt, hogy ez egy nagyon jó foglalkozás. Tanácsként pedig azt mondanám, hogy személyesen nekem a legjobb befektetés az volt, hogy megtanultam angolul. Így hozzáfértem az angolszász sajtóhoz, amiből rengeteget tanultam. Tanítok, és szerencsére azt látom a diákjaim közt, hogy ez a nyelvtudás egyre inkább adottság. Ami pedig a szakma szépségét illeti, talán Bob Woodward fogalmazta meg a legjobban: újságírónak lenni azért a legjobb foglalkozás, mert akkor lépsz be egy ember életébe, amikor az a legérdekesebb, és akkor hagyod ott, amikor unalmassá válik.

A Direkt36 crowdfunding-projektje a http://direkt36.hu/ oldalon érhető el február 19-ig. A bejegyzés megjelenésekor a húszezer eurós összeget már sikerült teljesíteniük.

(Az interjú a februári Közgazdászban is megjelent)