De Sade márki nevét hallva sokak szeme felcsillan, míg mások elborzadnak. Szinte mindenkinek véleménye van róla, még annak is, aki egy sorát se olvasta. De miért számított munkássága tabunak a 20. századig? Miért töltötte fél életet börtönben, és miért ítélték halálra? Miért kellett egyik fő művét háromszor is újra írnia? Hogy volt képes olyan alkotókat megihletni, mint Baudelaire és Pasolini? Ki volt az az ember, akit Apollinaire a valaha élt legszabadabb szellemnek nevezett? Ki volt valójában a szadizmus névadója?
Donatien Alphonse François de Sade 1740-ben született Párizsban, az egyik legelőkelőbb francia nemesi család sarjaként. Szüleivel rossz viszont ápolt, fiatalkorában nagybátyja, de Sade abbé gyakorolta rá a legnagyobb hatást. A fiú nevelőjeként tevékenykedő rokon kétes hírnévnek örvendett: kastélyában egymást érték a tivornyák, de kapcsolatban állt korának sok neves gondolkodójával.
Donatien fiatalon, a Hétéves Háború (1756-1763) során katonai karriert futott be. 1759-ben szabadságát Párizsban töltötte, ahol kicsapongó életmódjával hamar hírhedtté vált. Miután a harcoló felek békét kötöttek, újra Párizsba látogatott, ahol korábban szerzett hírnevét tovább öregbített, a családi vagyont pedig két kézzel szórta. 1763-ban apja nyomására házasságot kötött a kevésbé előkelő származású, de vagyonos Renée-Pélagie de Montreuil-jel. Ám e házasság sem hűtötte le: köztudott volt, hogy lacoste-i kastélyába rendszeresen vitt prostituáltakat, női és férfi szolgálóit egyaránt molesztálta, valamint felesége nővérével, Anne-Prospère-rel is viszonyt folytatott.
A márki viselkedése ugyan nagy közháborodást keltett, de komolyabb büntetés nélkül megúszta egészen 1772-ig. Ekkor egy marseille-i orgián több lánynak is túlzott mennyiségű kőrisbogár port (ez a korban elterjedt ajzószer volt) adott, akik ettől rosszul lettek és feljelentették. Az ügy közvetlen előzményének tekinthető az a 1768-as eset, amikor egy Rosa Keller nevű alkalmi prostituáltat brutálisan megkorbácsolt húsvét vasárnapján. A bíróság szentségtörés és a Latour nevű segédjével folytatott szodómia vádjával távollétében halálra ítélte mindkettőjüket, majd a kivégzést végre is hajtották.
Tudni kell azonban, hogy a márki semmi olyat nem követett el, ami a korban önmagában kirívónak számított volna. A korbácsolásnak, viaszcsepegtetésnek, és egyéb kisebb kínzásoknak meg volt a tarifájuk minden bordélyházban, a homo- és biszexualitás pedig mindennapinak számított a versailles-i udvarban. Rosa Keller nem hivatásos prostituált volt, ezért nem volt felkészülve a márki extra igényeire. A kőrisbogár port nyelt lányok pedig azért jelentették fel de Sade-ot, mert azt hitték, hogy meg akarta őket mérgezni. Botrányait is igazából az okozta, hogy mindezt nagyon nyíltan, kihívóan csinált, ezzel kifejezve fennálló renddel való szembe állását. Ez viszont még mindig nem lett volna elég ahhoz, hogy Franciaország egyik legelőkelőbb arisztokratáját egy ősrégi, elavult törvény alapján halálra ítéljék. Szükség volt egy rossz akaróra is, aki ez esetben nem más, mint a márki anyósa. Mme de Montreuil jó kapcsolatokkal rendelkezett az udvarnál és bosszút akart állni de Sade-on a Renée-Pélagie-t ért megaláztatások miatt, valamint azért, mert a márkival folytatott viszonya miatt Anne-Prospère elesett attól a lehetőségtől, hogy jó partit csináljon.
Az ítélet elől Itáliába menekült, ahol a nápolyi-pármai király elfogatta és bebörtönözte. Innen sikerült megszöknie, és visszatérve lacoste-i kastélyában bujkált. Itt azonban újra botrányba keveredett egy szolgáló molesztálása miatt, és 1776-ban megint Itáliába kellett menekülnie.
1777-ben a márki hírt kapott arról, hogy anyja súlyos betegségtől szenved, ezért útra kelt, hogy meglátogassa Párizsban. Mire a városba ért, anyja már halott volt, a rendőrség pedig a korábbi vádak alapján letartóztatta, és Vincennes-be zárták, majd a Bastille-ba. Élete hátralévő részét kisebb-nagyobb megszakításokkal börtönökben és elmegyógyintézetekben töltötte.
A fogságban vált viszont igazi íróvá. Korábban a színháznak hódolt, írt néhány drámát, amit be is mutattak, de az utókor inkább regényei miatt ismeri. 1785-ben írta gigantikus mesterművét, a Szodoma százhúsz napját. Egy kastélyba 5 hónapra bezárkózó libertinusok (szabad erkölcsűek) kéjelgéseit elmesélő műből csak az első harmad van tényleg kidolgozva, a fennmaradó háromnegyede vázlatos. A teljesen elkészült regény 1500 oldal hosszúságúra nyúlt volna, de a márki úgy érezte nem képes tovább írni. Ez a könyv ihlette Pier Paolo Pasolini Saló, avagy Szodoma százhúsz napja című alkotását, amit naturalisztikus kínzás ábrázolásai miatt az egyik legellentmondásosabb és legbotrányosabb filmként tartanak számon. Ebben az időszakban írta a Justine első változatát is (eredeti címe Az erény meghurcoltatása volt, de a főszereplő nevével vált ismertté).
1790-ben a Francia Forradalom során amnesztiát kapott. Támogatta a köztársaságot, ekkor tájt Sade márkija helyett, a „Sade polgára” titulust kezdte használni. Arisztokrata származása ellenére a Konvent tagjává választották, ahol a szélső baloldali képviselők táborát gyarapította, és többek között a közvetlen választójog mellett szólalt fel. A jakobinus terror során nyíltan kritizálta Robespierre-t, ezért „túlzott mérsékeltségre” hivatkozva eltávolították pozíciójából és bebörtönözték. Robespierre kivégzése után azonban újra szabadon engedték.
A forradalmat követő zavaros időszakban legtöbb művét elveszettnek hitte, ezért újra írta többek között Justine című regényét, amit két különböző változatban 1791-ben és 1797-ben is kiadatott. Ezután megírta a Justine ikerregényét, a Juliette-et. A két könyv egységet alkot, egy testvérpár történetét meséli el, akik árvává válásuk két különböző utat választanak a boldoguláshoz. Justine az erény útján választja, ezért rengeteg megaláztatásban és kínban részesül, míg Juliette a bűn útját választva, hatalmas vagyont felhalmozva járja Franciaország és Itália városait, ahol sokszor véres kimenetelű orgiákat rendez. Végül a két testvérpár újra találkozik a mű végén.
1801-ben Bonaparte Napóleon parancsot adott ki a Justine és a Juliette névtelen szerzőinek elfogatására. A márkit a nyomdában rajta kapták, és bebörtönözték, majd családja kieszközölte, hogy a charentoni elmegyógyintézetbe szállítsák. Itt eleinte engedélyezték neki, hogy írjon, és színházi előadásokat rendezzen, de később a rendőrség megfosztotta a lehetőségtől. Az intézet egyik alkalmazottjának 14 éves lányával, Madeleine LeClerc-rel 4 évig tartó viszonyba bonyolódott. 1814-ben, alvásközben 74 éves korában hunyt el.
De Sade munkáinak többsége csak sokkal halála után lett kiadva, a magyar olvasóknak egészen a rendszerváltásig kellet várniuk. Sokan félre értelmezik a márki munkásságát, és egyszerű pornográfiának tartják, pedig írásai messze túlmutatnak a pornográfián, sok tekintetben megelőzte korát. Filozófiájában megjelenik az isten által magára hagyott ember, amit majd csak a modern filozófia fedez fel újra. Mintegy Freud előfutáraként ráébredt, hogy az ember cselekvéseit milyen nagymértékben befolyásolja a szexualitás. Rousseau-hoz hasonlóan az emberiség legnagyobb problémáinak forrását a civilizációban látta, de Rousseau-val ellentétben, úgy gondolta, hogy az ember menthetetlen.
Richard von Krafft-Ebing, német-osztrák pszichiáter, a márki nevéből alkotta a szadizmus szót és használta először, a szexuális devianciákat bemutató 1886-ban megjelent Psychopatia Sexualis című munkájában. Ugyan ebben a műben megjelenik a szadizmus „párja” a mazochizmus is, amit az osztrák író és újságíró, Leopold von Sacher-Masoch nevéből hozott létre.
Míg De Sade kétszáz évvel ezelőtt a szadizmus ábrázolásáért börtönbe kellett volnia, addig E.L. James a „mamipornónak” titulált, szadizmussal átitatott műfaj megteremtésével a 2010-es évek eddigi egyik legnépszerűbb regény sorozatát alkotta meg. Igaz, a Szürke ötven árnyalata című trilógia filozófiai mélységében és brutalitásában meg se közelíti a márki munkásságát.
Sade anarchizmusa, libertinizmusa, és mélységes egoizmusa minden rendszernél kiverte a biztosítékot, amiben élt. Gondolatai még ma is sokszor újszerűen, forradalmian hatnak. Mindezek mellett a márki az ember egy olyan nem szívesen látott arcát mutatta be műveimben, amit se előtte, se utána nem ábrázoltak ennyire mélyen. Sokakban undort keltenek a karakterei, pedig valahol nagyon mélyen, mindenkiben ott élnek.
Schuck Róbert
