A hagyományoknak legfőképpen az adja szépségüket, hogy nem kérdőjelezzük meg létjogosultságukat. Minden évben pukedlizünk előttük, és belevetjük magunkat az ünnepekbe, hogy ugyanúgy részesei legyünk húszévesen, mint ahogy azok voltunk gyerekként és azok leszünk idős korunkban is. A szerepek változhatnak, az ünnep maga ugyanaz. És ez teszi olyan széppé, olyan nosztalgikussá, olyan stabillá: minden évben visszatér. Ha valami, hát az mindig van. Néha szerényebben, néha viszont gazdagabban, időnként szomorúbban, máskor épp vidámabban tudjuk ünnepelni. Ha pedig kifejezetten utáljuk őket, vagy nem engedhetjük meg magunknak a legcsekélyebb formáit sem, teljesen figyelmen kívül hagyni akkor sem tudjuk: ha körülnézünk, látjuk, hogy van, mert az emberek éltetik. És mi sem fontosabb egy hagyomány számára, mint ez.
A locsolás pedig az egyik legkedvesebb szertartás, amely az év során a nőkkel történik. Személy szerint én szeretem. Nem készülök rá lelkileg, mint nagyanyáim tették azt valószínűleg. Elég, hogy tudom, mi fog történni, mint ahogy tudom, hogy Szenteste jön a Jézuska, húsvét vasárnap reggel pedig a nyuszi, és segíthetek keresni a csokitojásokat a kisöcsémnek a kertben. Tudom, hogy a húsvét hétfő néhány dinka verssel fog indulni, és az apukám le fog locsolni valami olcsó pacsulival, majd továbbadja az üvegcsét a fiútestvéreimnek, míg a legkisebb szégyenlősen elbújik a nagyobb mögé, és kikap a kosárból egy tojást. Mi pedig biztatóan rámosolygunk, és jelezzük, hogy jövőre azért valami kreatívabb versikével is készülhetnének a „Zöld erdőben jártam…” helyett. Minket nem szoktak kiönteni az ágyból egy vödörrel, mi nem szoktunk menekülni, de ha mégis kellene – én azt sem bánnám.
Abban, hogy a férfiak és fiúk ilyenkor megállnak a nők előtt és szavalnak valami rövid mondókát, majd engedélyt kérnek tőlük arra, hogy – a hagyomány szerint – tulajdonképpen megöntözhessék őket, mint virágokat a hervadás és kelések ellen, és a termékenységüket kívánják, van valami finoman ceremónia-jellegű és nagyon ritka. Valami, ami a hétköznapokban nem csak ünnepi jellege, hanem a férfinak a nőhöz való általánosított viszonyulása miatt is oly’ esetlegesen fordul elő.
Amikor a férfi kilép komfortzónájából, meghajol a nő előtt és hagyja, hogy ő mondja meg, hogyan legyen a világ. Ekkor a nő kecsesen bólint, és a nyakába kapja a hajmosás-pozitív-illatú áldást vagy a vizespóló-verseny aranyérmét. Mindebben nem csak a képzeletbeli kölcsönös pukedli és meghajlás, valamint egymás pillanatnyi és magától értetődő tisztelete, hanem a csintalan összevigyorgás is benne foglaltatik, ahogyan a nő nagyjából pontosan látja egy perccel korábban, hogy mi fog történni, vagy a szemtelen versikét viszkető tenyérrel mégis elfogadja. Régebben kedden a nők és lányok visszalocsolhatták a férfiakat, a hagyománynak ez a része mára azonban eltűnt.
Így egy olyasféle jellege is lett a locsolkodásnak, mint az anyák napjának. Nekem legalábbis fiatal felnőttként van egy ilyen érzésem. A fiúk ugyan nem a sok gondoskodást és anyai szeretetet köszönik meg ezen a napon, hanem megelőlegezik nekünk a szépséget és fiatalságot, mélységében azonban nagyon hasonló a két ünnep: női mivoltunkban elismernek és tesznek egy gesztust, amivel kifejezik, hogy igazi anyának, nőnek, barátnőnek, szép testvérnek vagy rokonnak tartanak. Azzal, hogy ezt a hagyományt éltetik és bizony előveszik azt a kölnisüveget, aminek évről évre rosszabb az illata, kimutatják, hogy azért igenis törődnek velünk, megéri azért a jelképes ajándékért az egész hóbelebanc, és jó összekacsintani a zavart toporgás közben.
Emlékszem, egyszer fiatal, szerelmes tiniként a srác, akiért éppen rebesgettem szempilláimat, egy nyári összejövetelen felkapott, és elhajított a medence másik végébe. Olyan sértve éreztem magam szabad döntésem méltóságában, hogy gyilkos tekinteteket lövelltem rá, amikor már kisöpörtem hajamat a szememből és kaptam levegőt. Mégis, igazán nem tudtam rá haragudni, mert noha csuromvíz lettem és egy pillanatra a megalázottság érzése vett erőt rajtam, utána már csak nevetni tudtam az egészen és úgy gondoltam: ezért a játékért megérte.
Éppen úgy, ahogy a locsolkodásért. Mert a húsvéthétfő a fiúk és lányok, férfiak és nők hagyománnyá vált illatos játéka.
