A szépirodalom is ugyanúgy kitermeli magának a saját szupersztárjait, mint a televíziózás, a sport vagy a zeneipar. Így emelkedhetett ki az unalmas könyvtári felolvasóestek világából az idei Budapesti Nemzetközi Könyvfesztivál díszvendége, Jonathan Franzen, hogy – Tarlós István mellett – olyan emberek versengjenek a kegyeiért, mint Oprah Winfrey vagy éppen Barack Obama.
Az előbbi még 2001-ben hívta meg népszerű showműsorába a szerzőt, akinek derogált a populáris környezet, így csuklóból kikosarazta Amerika „első számú háziasszonyát”. Ez persze csak még jobban fölkorbácsolta az olvasók érdeklődését, így Franzen egy csapásra a közbeszéd központjába került. Az író mintegy foghegyről odavetette az irodalmi világnak, hogy milyen kár, hogy teljesen kihalt a „Nagy Amerikai Regény” műfaja, és mintegy saját feldobott labdáját lecsapva 2010-ben ki is jött negyedik téglavastagságú regényével, a Szabadság-gal, amivel évek óta az első íróként a Time magazin címlapjára kerülhetett (előtte utoljára Stephen King-et érte a megtiszteltetés).
Franzen ikonjának építéséhez jött még pár érdekes sztori – „valamiért” pont az új regény megjelenésére időzítve. Először lelopták az író fejéről a jellegzetes szemüvegét, majd az amerikai elnök nyaralása során egy kedves könyvesbolti eladónak köszönhetően már a megjelenés előtt kaphatott egy példányt a kötetből, és ezek után Franzent a Fehér Házba is meghívták egy baráti vacsorára. Az amerikai irodalom fenegyerekének is aposztrofált Jonathan Franzen körül óriási a felhajtás a tengerentúlon, így híre Magyarországra is hamar eljutott. Talán ennek is köszönhető gyors egymásutániságban magyarul is megjelent két legújabb regénye; 2012 tavaszán debütált az ambiciózus Szabadság, majd karácsonyra befutott az igazi hírnevet meghozó Javítások.
Ugyan megjelenésekor teljesen kiütött a Szabadság, most mégis inkább a Javításokat mutatnám be.
A forma nagyon hasonló, hiszen mindkét esetben egy óriási családregényről beszélhetünk, ahol a különböző családtagok életét követhetjük bő száz oldalakon keresztül, lassanként kirajzolva a Lambert-család történetét. A középpontban áll a két szülő, a nyugdíjas korú Alfred és Enid, akik egy karácsonyra össze szeretnék hozni az államokban szétszóródott gyermekeiket. A depresszióval küzdő bankár Gary-t, aki feleségével és gyerekeivel kénytelen hatalmi harcokat játszani a hétköznapokban. A középső ízig-vérig értelmiségi fiút, Chip-et, aki egyetemi karrierjét és írói ambícióit felrúgva kénytelen Litvániába utazni, hogy könnyű pénzt szerezhessen egy piszkos üzletből. Legkisebb húguk, Denise egy nagyhírű étterem sztárszakácsaként irigylésre méltó életet él, de a látszat ellenére égető érzelmi kötelékek tartják fogva munkaadójával és annak feleségével. Senkinek nem fűlik a foga ahhoz, hogy visszautazzon a fájdalmas emlékektől terhelt családi fészekbe, de a meghívás ezúttal visszautasíthatatlan, hiszen Alfred súlyos beteg. Parkinson-kórban szenved, és valószínűleg ez lenne az utolsó ünnep, amikor még felismerné saját gyermekeit a vacsoraasztalnál.
Franzen nem bízza a véletlenre, a kezdetben felskiccelt családi portrét lapról-lapra gondosan kidolgozza, minden szereplő személyes történetét, életútját és kétségeit elmeséli. A közép-nyugati amerikai családon keresztül egy egész generáció története elevenedik meg, akikre rátalált a hidegháború és a terror elleni harc közütti rövid békés időszak, amikor mindennél jobban érezhetővé válnak az addig elfojtott belső feszültségek. Így kerülnek elő olyan fontos témák, mint a halálbüntetés, a drogokkal összemosódó modern gyógyszerek, és az Amerikában is egyre látványosabban kitáruló társadalmi olló, aminek köszönhetően a gazdagok még gazdagabbak, a szegények ellenben még szegényebbek lesznek. A Lambert gyerekek mind a boldogság kitaposott ösvényeit járják, de mindegyikük csak csalódásokkal és üres eszmékkel találkozik útja során. Mindenki próbálja korrigálni a saját és környezete hibáit – talán innen eredhet a regény címe, bár nem nyilvánvaló, annak ellenére, hogy Franzen imád a címekkel útmutatást adni az értelmezéshez – ugyanakkor ezek mind eltörpülnek Alfréd brutális és gyógyíthatatlan betegsége mellett.
Szinte biztos vagyok benne, hogy Franzen családjában is volt, aki Parkinson-kórban szenvedett, annyira részletesen, és az olvasót elborzasztva írja le, ahogy az egykor volt életerős családapa talpa alól kicsúszik a realitás talaja és elkezd zuhanni a képzelgések rémisztő világába.
A magyar kiadás ebből a szempontból sokkal jobban rátalált a regény lényegére, hiszen az Európa Kiadó kötetének borítóján egy zuhanó ember látható, az angolszász változatokkal szemben, amiken karácsonyi vacsora, vagy éppen egy óceánjáró hajó látható a címoldalon. És amellett, hogy ez a zuhanás egy valós mozzanat a történetben, tökéletes szimbóluma mind az Alfrédon eluralkodó betegségnek, mind a testileg egészséges családtagok sorsának. De, hogy elkerülhetetlen-e a becsapódás – mint egy afféle entellektüel krimiben – az csak az utolsó mondatból derül ki teljesen, ami a könyv letétele után is hosszan visszhangzik még a fejünkben.
A Javítások (akár csak a Szabadság) nagyon könnyen olvasható, így a szereplők minden defektjük ellenére (vagy pont azért) is hozzánk nőnek, és a százoldalas fejezetek végére beiktatott „csattanó” is hajt minket előre az olvasásban, még akkor is, ha nagyon erős témákon vezetnek minket keresztül a történet szálai. A sztorira felfigyelt az HBO is, és sorozatot is akartak adaptálni a regényből, már Ewan McGregor-t is megnyerték Chip szerepére, azonban a legfrissebb hírek arról tanúskodnak, hogy ejtették a projektet a történetszálak bonyolultságára és nehezen megfilmesíthetőségére hivatkozva. A Trónok Harca megfilmesítése után ez azért kevéssé hihető, reméljük, az a szóbeszéd válik valóra, hogy inkább mozivászonra adaptálják a Lambert-család történetét.
Bart István fordításában az idei Budapesti Nemzetközi Könyvfesztiválra időzítve jelent meg a Diszkomfortzóna című önéletrajzi kötet, melyben Franzen tovább építi a személye körüli kultuszt, és végre azt a történetet is megírja, amiből Nagy Amerikai Regényei kinőttek – a saját történetét.
Hegedűs Robin
