Miért téved a Heti Válasz főszerkesztő-helyettese továbbra is a januári merénylet ügyében, és miért nem képes ezt az egyszerű tényt elfogadni?

Mindig is szerettem a publicisztikákat. Szerintem izgalmas más véleményét olvasni különböző kérdésekben. Néha egy szokatlan perspektíva teljesen más megvilágításba helyezhet egy-egy ügyet. Azokat az írásokat tartom nagyra, amelyek szerzői próbálják az ellentétes véleményeket is megérteni, és a másképp gondolkodókat szemléletes magyarázattal meggyőzni. Sajnos az ilyen ritka, inkább megmondó emberek vannak, pásztorok, akik maguk mögé állítják a birkaharcosokat, hogy azok a kommentek között jól egymásnak eshessenek. Eképpen a szakadékok között nem jönnek létre hidak, hanem tágulnak a meg nem értés törésvonalai.

Ennek nyilván több oka van, a konzervatív-liberális felosztás, a szekértábor logika, a politikai érdek, az olvasói igények, az emberi természet, stb.

A jó, hidakat képző publicisztika véleményem szerint arról ismeretes, hogy szerzője egoja háttérbe szorul. Nem egy kocsmai fröcsögést láthatunk, ahol a rém egyszerű mondanivalóhoz (a vitapartner hülye) jelszavak, lealacsonyító jelzők vagy vulgaritás társul, hanem egy szépen megfogalmazott didaktikus tanmesét, ahol a szerény tollnok egy lehetséges látószöget ajánl fel. Természetesen nehéz ilyet megírni és még nagyobb kihívás ilyet széles közönségnek megírni – a Kedves Olvasó vasvillára vágyik, feszült szenvedélyre, tűzre; nem langyos (pszeudo-)intellektuális eszme futtatásokra.

Óhatatlan tehát, hogy megmondó emberek kerüljenek előtérbe. Az ő egojuk és a kimondatlan önigazolási vágyuk pedig kifejezetten mérgezi az egymás megértésére való hajlamot. Az ilyen sajtómunkások ahelyett, hogy a dolgok alapos körüljárása mellett döntenének, inkább elhatározzák, hogy nekik márpedig igazuk van. Csakazértis.

Ez pedig megfosztja őket a győzelem lehetőségétől. Ugyanis csak akkor képes valaki meggyőző lenni, ha nyitottságot mutat arra, hogy őt is meggyőzzék. Különben az örökké tartó Hjadningavig csatába lépnek csak be, ahol senki sem arathat diadalt.

A Heti Válasz főszerkesztő-helyettese Szőnyi Szilárd utóbbit teszi. Tegyük hozzá: nyugodtan teheti. Legfeljebb az a baj, hogy talán fel sem ismeri, mennyire sziszifusziak próbálkozásai. Ugyanis mintha folyamatosan arra vágyna, hogy a másik oldalon állók egyszer, csupán egyszer elismerjék, hogy igaza van. Vagy csupán szeret a mártír szerepében tündökölni. Ki tudja.

Vissza-visszatérő az áldozat szerepben tetszelgés néha egyénlieg, néha az egész lapot belevonva. Úgy tűnik, Szőnyi maga szerint a meg nem értett igazságosztó, de eközben soha arra nem tesz kísérletet, hogy magát kritikusai perspektívájába helyezze.

Most épp a Charlie Hebdo főszerkesztőjének interjúja adta apropóját annak, hogy ismét eljátssza a keresztre feszített újságíró messiást. Történt ugyanis, hogy Sourisseau azt mondta a Stern magazinnak, hogy ő személy szerint nem akar több Mohamed karikatúrát rajzolni, mert szerinte azzal, hogy a merénylet utáni számban kifigurázták a muszlimok prófétáját, már megvédték a sajtószabadságot.

Erre mit ír Szőnyi?

Amikor a Válasz.hu-n fogalmazódik meg, hogy a Charlie Hebdónak nem kellene ocsmány karikatúrákkal kihívnia maga ellen a sorsot, elindul a verbális lincselés. Miután a lap főszerkesztője jelenti be ugyanezt, fülsiketítő a csend.

Természetesen Sourisseau semmi ilyet nem mondott, sőt, azt mondta, hogy a Charlie Hebdo továbbra is fenntartja a jogot, hogy bármilyen vallásból viccet csináljon. Ez az egyik dolog.

A másik, ami felett Szőnyi teljesen elsikkadt, hogy soha, de soha nem az áldozat hibája, ha bántják. Teljesen jogos elvárás bárki részéről, hogy bármit is írjon, ne lőjék tele puskagolyókkal, ugyanis valami ilyesmi a civilizáció alapja.

Vagy közelítsük meg más perspektívából a kérdés. Ha írok egy cikket, hogy "Elkerülhetők az Európa elleni szélsőséges iszlamista merényletek, ha mindannyian elfogadjuk Allahot és Mohamedet az ő prófétáját", akkor mind igazam van, mind pedig felháborító, amit írok.

(A vélemény sajátom, a blog a Corvinus Hallgatói Médiaközponté)