Több jelentős ünnep is közeledik a hét vége felé: augusztus 15-én szállt fel a Mennybe Szűz Mária, és ugyanezen a napon, kb. 1000 évvel később ajánlotta neki országát Szent István királyunk. Nagyboldogasszony napja tehát augusztus 15-e, államalapító királyunk ünnepét azonban a világegyház 16-án tartja, a magyar egyház pedig 20-án. A szent megünneplését 1686-ban, Buda visszafoglalását követően terjesztették ki az egész egyházra.

Fotó: catholicdailynet

„Ég királynője, e világ jeles újjászerzője, végső könyörgéseimben a szentegyházat a püspökökkel, papokkal, az országot a néppel s az urakkal a te oltalmadra bízom; nékik utolsó Istenhozzádot mondva lelkemet kezedbe ajánlom.”

Ezekkel a szavakkal ajánlotta István király Szűz Máriának Magyarországot Hartvik püspök feljegyzése szerint, halálának napján, 1038. augusztus 15-én. A „máriás lelkületet” Szent Gellért püspök indította el hazánkban, és apostoli királyunk honosította meg a keresztény hit terjesztésével. Ahhoz, hogy ennek mai jelentőségét megértsük, előbb a történelmét kell vizsgálnunk.

Szent István halála

„Mindenkit arra intett, hogy maradjanak meg az igaz hitben, szeressék az igazságosságot, és főleg hűségesen ápolják a kereszténység zsenge vetését. Közel hetven éves korában - a 11. században ritka magas korban -, 42 évi uralkodás után halt meg Mária mennybevitelének napján, akit oly bensőségesen tisztelt s akinek tiszteletére több templomot épített. Halála előtt neki ajánlotta az országot. (…) Az általános gyász igazi és szívből jövő volt. A nép érezte: István király személyében a dinasztia megalapítója, a kimagasló uralkodó és államalapító hunyt el, az erős és igazságos király, aki a szigort szelídséggel tudta párosítani. Tudott harcolni, ha a szükség úgy kívánta; mindazonáltal békeszerető volt. Támadó hadjáratot nem kezdeményezett, harcias nemzetét a gyümölcsöző béke világába vezette, és a még túlnyomóan vándorló, nomád életet élő népet a letelepedésre szoktatta. Az ország határain kívül is nagy tiszteletnek örvendett, egyrészt történelmi szerepe miatt, másrészt azért, mert menekülteknek és más sorsüldözötteknek menedéket nyújtott, a Szentföldre, Konstantinápolyba, Ravennába vagy Rómába zarándokló idegeneknek pedig vendéglátást és kedvező átvonulást biztosított.”

István király hitte, hogy hatalmát Istentől kapta és nagy felelősséggel tartozik azért, hogy kit választ utódjául. Ezt bizonyítja az is, hogy minden évben egyszer a templomban „visszaadta” Istennek hatalmát. Miután élete vége felé mindkét lehetséges trónörökösét elveszítette, a jól ismert történet szerint Orseolo Péter lett az utolsó szerencsés kiválasztott. A Szent Korona és az ország felajánlása óta nevezték hazánkat Regnum Marianumnak, azaz Mária Királyságának.

Regnum Marianum

Mielőtt Kölcsey Ferenc műve a hivatalos hálaénekünkké vált, a Boldogasszony Anyánk volt az egységes magyar néphimnusz.

A magyarság és a katolicizmus szoros kapcsolatát is jelzi a Regnum Marianum elnevezés, és az elmúlt ezer év vallási lelkületét is áthatotta hazánkban a Mária-kultusz iránti áhítat és a Boldogasszony-ünnepek megtartása. Egy naptári év során összesen körülbelül tizenöt ilyen van, de a legjelentősebb az augusztusi Nagyboldogasszony. A két fontosabb esemény, a Szent Szűz mennybemenetelének napja (augusztus 15.) és Kisboldogasszony (szeptember 8.) közötti időszakot a néphagyomány varázserejűnek tartja.

És most...?

Érdemes elgondolkodnunk mindennek mai jelentőségén. Apostoli királyunk, akit később szentté avattak, és aki lehetővé tette az akkori európai keresztény államokhoz való felzárkózásunkat, menedéket adott a menekülteknek és sorsüldözötteknek. Isten szeretetében rendületlenül bízva hitte, hogy az örömhír továbbvihető, hogy annak nevében az elesetteket gyámolítani kell, háborút kezdeményezni nem üdvös, és érdemes a vándorló életmódhoz szokott magyarokat és más népeket letelepedésre ösztönözni. Jelen cikknek nem célja a menekültügyben való állásfoglalás, de szeretné hívni a kedves Olvasót arra, hogy együtt gondolkodjon a szerzővel az Istenbe vetett hit jelenlegi kérdésein, a vallásosság jelen(nem)létén, és azon, hogy Ő maga miben hisz.

A Heti Válasz augusztus 13-i számában Papp Miklós lelkésszel megjelent interjú során elhangzik:

„Krisztus arra hívja az embert, hogy nagyvonalúan szeressen. (…) Mivel az ember nem Isten, az ereje, figyelme, s nem utolsósorban a pénze véges, így a szeretetének okosnak kell lennie.(…) Erdő Péter bíboros úr is kiemelte: >>számunkra egyértelmű parancs a szolidaritás.<< Persze a szükséghelyzetben való segítésnek is lehet határa: lehetetlenre senki sem kötelezhető. Ennek megfelelően Magyarországra sem zúdítható az összes menekült gondja.”

Ugyan a fenti részletből még nem derül ki a magyar egyház egyértelmű állásfoglalása, de az világos: az arany középutat igyekszik megtalálni. Segíteni kell, de nem lehet mindenkin. Vajon Mária országaként cselekszünk? És – mivel ígértem, hogy nem a menekültügyről lesz (csak) szó – egyáltalán méltók vagyunk még a névhez? Tekintsünk most el attól, hogy államformánk már többször megváltozott, így az elnevezés királyság része már biztosan nem igaz. De vajon még tudatában vagyunk annak, hogy védőszentünk a Szent Szűz, aki patrónánkként vigyáz ránk és hozzá segítségért fordulhatunk?

Fotó: rbcmomsconnection

Mindezek talán a vallást kereső ember kérdései, nem is a hitetlené vagy a vallásgyakorlóé. Úgy gondolom azonban, hogy az mindenki számára nyitott, hogy megálljon és eltűnődjön: ezer év után hová lett ennek a tisztelete, mennyire anyátlanodott el társadalmunk, és mennyire állunk szilárd alapon, amikor egyre sűrűsödő problémahalmazzal kell szembenéznünk – nem csak személyes, hanem országos szinten is? Hová lett az alázat, a hit, a büszkeség, hogy mi Máriáé vagyunk, ő a patrónánk, és ez egy olyan különleges ajándék, amit más országok talán mellüket verve hirdetnének, bennünk pedig nem is tudatosul? Gondoljunk csak bele, hány helyen van jelen a Miasszonyunk-kultusz. Nálunk, akiket István király önként odaadott, mára hová lett?

S ha nem is Mária tevőleges tisztelete, de morálunk, erkölcseink, mindennapi döntéseink, életünk sodrása, az áramlatba széttárt kezekkel való befekvés és semminek meg nem kérdőjelezése egyáltalán érdemessé tesz minket még a név viseletére? Célom nem idehirdetés, térítés, csupán egy dolog: a mai napon, amikor szerte az országban búcsúkat, zarándoklatokat, Máriának szentelt miséket tartanak; gondolkodj el rajta, kedves Olvasó, hogy Te miben hiszel...