Az idei nyáron a fesztiválok tömkelege szórakozást biztosított minden fiatalnak, néha azonban olyan érzésem volt, mintha a világ kettéosztódott volna. A görög válság után alig volt időnk meginni még egy rozéfröccsöt a rekordokat döntő melegben, máris egy történelmi méretű krízis érte el Európát. Ide ért annak a háborúnak szele, amiről eddig csak a hírekből hallottunk, majd visszafeküdtünk kényelmes magyar álmunkba.

Augusztus közeledtével már a nálam kevésbé szociálisan érzékenyeket is foglalkoztatni kezdett a menekültek vándorlása és az Iszlám Állam erősödése. Sosem hittem volna, hogy a gólyatáboros erőszakon viccelődő Sebestyén Balázzsal bármikor is egyetérteni fogok, de mégis úgy tűnt, a Morning Show beszélgetésben most ő képviselte a humánus oldalt a menekültekkel kapcsolatban.

A rádióműsorba betelefonált a Migration Aid szervezet egyik vezetője, aki ismertette a problémát, és elmondta, ki hogyan tud segíteni. Ekkor döntöttem el, hogy nem a sajnálkozó cikkeket megosztó egyetemista leszek, hanem ténylegesen tenni fogok valamit.

Pár hete mentem először a Nyugati pályaudvar melletti tranzitzónába önként segíteni. Mivel Magyarország ekkor kapta meg a nemzetközi sajtó figyelmét, a tranzitban hemzsegtek az újságírók a mobilvécék mellett, így volt alkalmam beszélgetni a The Guardian újságírójával is. A teljesen vegyes korosztályú és nemzetiségű önkéntes gárda részese lettem, és büszke voltam erre. Ugyan első alkalommal nem volt sok tennivalóm, de érdeklődéssel figyeltem, mi történik az állomáson. Csillogó szemű buborékfújó gyerekeket láttam, pizzás dobozon imádkozó férfit, és egyre több autót, amik élelmet és takarót szállítottak. A rendőrök csak mutatóban voltak ott, a helyszín csendes volt, és a főként afgánokból álló menekültek kisebb csoportokba verődtek össze.

Éhes szájú embereket láttam, akik nem akartak tovább menni a debreceni táborba, mert féltek az elszigeteltségtől, a lopásoktól, és attól, hogy ott kell maradniuk hosszú időre.

A következő alkalommal már egy barátnőmmel mentem, aki félretette minden kétségét beszámolóm után, és úgy döntött, ő is segíteni fog, ahogyan tud. Akkor önkénteskedtünk, amikor a pályaudvaroknál a legnagyobb tömegek voltak, így minden szabad kéz jól jött a Nyugatiban. Ebédidőre szendvicscsomagokat készítettünk, amiket a Migration Aid elszállított a Keletibe. Közel háromezer embernek gyártottunk négyszáz adagot. A Nyugati tranzitzónában is sokkal többen voltak, különböző nemzetiségűek. A csomagok öt órán át való készítése annak ellenére is jó kedvűen telt, hogy az orvosi sátor közvetlen közelében kellett dolgoznunk.

Aznap annyi adomány érkezett, hogy az autókat át kellett irányítani a Verseny utcai raktárba, mert a Nyugati tranzit megtelt. Nem tudom, a saját lelkiismeretem miatt segítek-e többet, vagy a több ezer kilométert megtett gyerekek láttán, de egy önkéntes társamnak valamiben igaza volt. Ha valaki egyszer elkezdi, nem akarja abbahagyni, mert látja a boldog gyerekarcokat, a hálás mosolyokat.

Soha életemben nem éreztem még ennyire, hogy valamit tényleg a közjóért tennék. Tapasztalataimon felbuzdulva, több ismerősöm is írt nekem, hogy szeretne menni önkéntesnek, de nem tudja, hogyan, milyen szervezethez menjen.

Valami tehát mindenképp megmozdult a korosztályomban is, sőt azt hiszem, a probléma csak az ilyen típusú információk hiányában rejlik. Segíteni bárhogyan lehet, a még jó állapotban lévő, leselejtezett ruhákkal, pénzadománnyal, ételadománnyal, vagy pusztán két kézzel is. Én még eddig nem költöttem adományokra a saját pénzemből, viszont az időmet szívesen adom segítségnek.

Két-három óra, vagy két-három kiló kenyér (egy sör helyett) belefér szinte mindenki életébe. Sokan azt gondolhatják, eggyel több vagy kevesebb, mit sem számít. De az bebizonyosodott, hogy ebben a válságban a civil összefogás nélkül még ennél is nagyobb pánik és válsághelyzet lenne. Hogy miért megy sok kicsi sokra? Talán véletlen egybeesés, de az önkénteskedésem óta a Migration Aid Facebook oldal kedvelőinek száma több mint négyszeresére nőtt.