Két lány, Anikó és Ivett Japánban élnek. Beszámolóikból egyértelműen kitűnik, hogy az ország sem tanulmányok, sem munkavállalás, de sok más szempontból sem szokványos. Keveseknek jut eszébe, hogy ott telepedjenek le, így nagyon meglepődtem, mikor riportalanyt kereső posztomra meglehetősen sok válasz érkezett. A japán társadalom a precízen meghatározott szabályok és a magas szintű szervezettség társadalma; az új befogadásával kapcsolatban nagyon óvatosak, körültekintőek.
A szigetországokra általában jellemző zárkózottság magyarázatot adhat ezekre a jelenségekre, amelyek a mai napig nagy hatással bírnak a társadalmi és egyéni mentalitásra. Anikó és Ivett e viszonylagos rugalmatlanság ellenére egyöntetűen jól érzik magukat a világ másik végén. Kiszámítható, élhető körülményeket biztosító országban élnek, és a japán emberek, a távolságtartásuk és elővigyázatosságuk ellenére is, szívesen látják őket. Magyar szóval ritkán találkoznak, és összességében kevés a külföldi. Diákok, munkavállalók, letelepedők leginkább a környező országokból, Kínából és Dél-Koreából érkeznek, a világ távolabbi részeiről mérsékelt az érdeklődés. A lányok a Japánban töltött egyetemi évek után ragadtak kint. Anikó a Biwa-tó melletti Ritto-shi-ban él, és környezetvédelemmel foglalkozik, Ivett pedig éppen két, nemrégiben született gyermekével babázik. Anikó a riport készítése előtt nem sokkal a tó partján megrendezett magyar táborból érkezett éppen haza.
A felsőoktatás nem olcsó, akár állami, akár magánintézményről beszélünk. A magánegyetemek átlagosan félévente 2 millió forintot kérnek, az állami oktatás körülbelül ennek a felébe kerül. Az összeg intézményenként és karonként változhat, de nagyjából ennyivel számolhatunk, ha nem veszünk igénybe ösztöndíjat. Lehetőségeink ez utóbbi téren egész jók, ha életkorunk 17 és 21 év között van. E feltételekkel bármilyen tudományágban pályázhatunk a négyéves egyetemi képzésre, melyet egy év japán nyelvelőkészítő tanfolyam előz meg. Hazai diplománk birtokában posztgraduális képzésen vehetünk részt a kutatói ösztöndíj elnyerésével. A nyelvtudás itt sem előfeltétel. Természetesen a japán szakos hallgatók és tanárok részére is létezik ösztöndíj, az államigazgatásban dolgozó fiataloknak pedig - akik a jövőben vezetői pozícióra pályáznak - a Young Leaders' Program nyújt lehetőséget arra, hogy a Japánról megszerzett tudásukat elmélyítsék, a nemzetközi kapcsolatok kialakítása és ápolása révén politikai tervezőképességüket fejlesszék. Részletesebb információk a japán nagykövetség honlapján érhetők el, továbbá a http://www.jasso.go.jp/study_j/scholarships_e.html webcím alatt a Japan Student Services Organisation (JASSO) ösztöndíjairól tájékozódhattok.
Anikó először a Pécsi Tudományegyetem cserekapcsolatával utazott ki Japánba, a második alkalommal pedig a nagykövetség Monbusho ösztöndíjával. A felsőoktatás színvonalával elégedett volt: „A japánok mindig elismerően bólogatnak, amikor meghallják, hol végeztem. Tokió Egyetem, Kiotó Egyetem, Oszaka Egyetem, a három legjobb. Bejutni nehéz, de azután a diákok már nem sokat tanulnak, könnyű lediplomázni.” Ivett ugyanerről számol be. „Hírből sem ismerik a szóbeli vizsgáztatást, otthon vagy az iskolában írnak dolgozatokat.” A japán diákok szorgalmasan tanulnak, és kevés beleszólást kapnak az egyetemi élet alakításába, ellentétben a tanárokkal, akik szinte teljhatalommal bírnak saját területükön. A külföldiek száma alacsony, ennek oka leginkább a nyelvi nehézségekben és a kulturális különbségekben keresendő. Az utóbbi években a nemzetközi kapcsolatok hangsúlyosabbá tételének köszönhetően ez változóban van. Ivett már a középiskolában tanulta a nyelvet, majd japán szakosként került ki, és később újra visszatért kutatói ösztöndíjjal. Lelkesen mesélt egyetemi éveiről:
Az egyetem maga nagyon laza (a magyarhoz viszonyítva), életem legjobb négy évét töltöttem ott. Az órák mellett volt időm sportolni, dolgozni (részmunkaidőben), de még az egyetem vízilabda csapatába is beléptem.
A hierarchia, fegyelem és szorgalom, illetve az alacsony külföldi jelenlét a munka világában is megfigyelhető, európaiakkal ritkán találkozni, Anikó elmondása szerint a közösségi hálón összesen 329 magyar jelölte, hogy Japánban él. “Nagyon fontos, hogy tudjon az illető japánul. Angol nyelvtudással a lehetőségek korlátozottak”, mondja, bár számos külföldi ismerőse van, akik tolmácsként, modellként, tanárként dolgoznak. Tapasztalata, hogy elsősorban az angol anyanyelvűek jutnak álláshoz. Ivett szerint még két további tényező nehezíti az álláskeresés folyamatát. Az egyik a munkaerőpiac az európaitól teljesen eltérő működése, a másik, hogy a külföldi munkavállalók részére a vízum megszerzéséhez kapcsolódó eljárás nyűg a legtöbb vállalat számára.
Az eredeti japán vállalati berendezkedés az életfogytig tartó foglalkoztatottságra épít (a dolgozó friss diplomásként kezd, és nyugdíjig marad). Jó példa erre, hogy amíg nyugaton az a jó, ha az ember önéletrajzában (racionális számban) több munkahelye volt az embernek, Japánban bizalmatlanok azokkal szemben, akiknek háromnál több munkahelye volt. A rendszer az elmúlt évtizedekben kezd átalakulni, de nem könnyű munkát váltani és találni,
hacsak nem rendelkezünk nagy szaktudással, meséli, azonban a multikhoz könnyebb bekerülni. “Magyarként előny lehet olyan céghez menni, aminek van Magyarországon leányvállalata. Az autóiparban jó lehetőségek vannak ebből a szempontból.”
Az ottani és az európai munkamorál közötti különbséget lényegretörően vázolja: „Sokszor mondják, hogy egy japán azért él, hogy dolgozzon, míg egy nyugati ember azért dolgozik, hogy éljen. Egy átlag japán nem megy haza este 8-nál korábban, a napi 12-14 óra munka megszokott.” A túlórát viszont megfizetik. Anikó tapasztalata szerint ritkán vesznek ki szabadságot, maximum évente 2-3 napot, pedig 10-15 nap is a rendelkezésükre áll. “Úgy vettem észre, hogy inkább azt hazudják, hogy lebetegedtek, minthogy szabadon megmondják, ki akarnak venni szabadságot”. Anikónak, mint külföldinek megengedték a hosszabb szabadságot, mert megértették, hogy egy évben egyszer haza szeretne jönni.
„A kollégák egymáshoz való viszonya a vertikális társadalomhoz igazodik. Nagyon erősen el van választva a főnök-beosztott (itt a főnökkel nem lehet „jópofizni” vagy letegezni), de még a kollégák között is vertikális viszonyok alakultak ki annak alapján, hogy ki mióta van a cégnél” – vázolja fel Ivett, mikor a munkahelyi viszonyokról kérdezem.
Rugalmasság: szinte nincs. Minden manualizálva van, mindenre van „precedens”, amire nincs, azt pedig nem vezetik be. Rettentő nehéz dolog valami újat belevinni a munkába vagy elfogadtatni a vezetőkkel, főnökkel. Egy dolog viszont nagyon jó: a problémákat, kéréseket valahogyan mindig megoldják. Itt soha, sehol senkit nem küldenek el nemleges válasszal. Ha ebből a szempontból nézzük, nagyon rugalmasak. Bár ellentmond a kettő, de a japánok valahogy mindig megoldják, hogy a már meglévő keretek között pozitívan kezeljék a problémákat.
A döntéshozatal lassú, mivel fontosabb dolgokat csak a felettes dönthet el. Kedves szokás azonban, hogy reggelente munka előtt köszöntik egymást és tornáznak.
Az egyéni felelősségvállalás nem mondható fejlettnek az országban, Ivett véleménye alapján kimondottan alacsony szintű. “Mind a társadalomra, mind a cégre jellemző a kollektivizmus. A felelősség is a csoporton belül oszlik el. A nyugati munkamodellre jellemző a gondosan megszabott munkakör, az, hogy az egyénnek mettől meddig tart a feladata, felelőssége. Japánban ezek a körök azonban vagy egybeérnek, vagy elmosódottak a vonalaik.”
Az egyéni felelősségvállalással ellentétben a társadalmi felelősségvállalás meghatározó szerepet tölt be a munkáltatók életében, nagyon elkötelezettek az önkénteskedés iránt. „A CSR minden cég pillére, amit feltétlenül az előtérbe helyeznek. Mivel nagyon erős az országban az önkéntesség, a cégek is sokszor vállalnak szerepet önkéntes munkákban: legyen az egy kihalóban levő állatfaj megmentése, vagy csak a cég körüli járda felseprése.” Ezen felül elvárják a munkán kívüli példás magatartást. „Ha valaki ittasan karambolozik, azonnal kirúgják, mert szégyent hozott a cégre, megszegte a törvényt”, meséli Ivett. E szempontból nehezíti a japánok helyzetét, hogy sok a kocsma, és Anikó elmondása szerint “szerda és péntek általában a vállalati ivós nap”. Ivett rátesz még egy lapáttal: „a japánok (bár általában nem igazán bírják) nagyon szeretik az alkoholt. Az első számú szórakozási lehetőség a karaoke és az izakaya (japán típusú bár).”
Az élet a magyar árak duplájába kerül, és az átlagos 350 000 jenes fizetésből akár egy kereső féllel is kényelmesen megél egy család. A jen árfolyama jelenleg 2,3 forint körül mozog. A lakhatás, az élelmiszerek és a közlekedés drága, azonban az elektronikai cikkek olcsóbbak, mint Magyarországon. Anikóék vidéken laknak egy háromszobás lakásban. “60.000 jent fizetünk egy hónapban. Egy átlagos étteremben kb. 800-1000 jenből meg lehet kajálni. Az alapvető japán élelmiszerek olcsóak, viszont a hús, tejtermékek, sütemények drágák. Nagyon drágák a gyümölcsök, egy alma minimum 100 jen, egy dinnye 2000 jen.”
A közbiztonságot tekintve Japán élen jár.
Vidéken ott lehet hagyni az autót, biciklit táskával, bevásárló szatyorral együtt lezáratlanul, és nem vesznek el semmit. Híres az a felmérés, amikor azt vizsgálták, hogy melyik országban adják le legtöbben az elveszett pénztárcát. Japán lett a győztes. Itt az a felfogás, hogy ami a földön van, az valakié, és valószínűleg keresi, nem pedig az, hogy ami a földön van, az bárkié, ergo az enyém. Sokszor látni a parkokban vagy utcán az ágra felakasztott zsebkendőt, sapkát stb. Az emberek felveszik a földről és felakasztják, hátha az, aki elhagyta, visszamegy keresni.
„Tisztelik egymás tulajdonát”, ahogy Anikó mondja.
Ha Japán, akkor sushi, de Ivett elhessegeti a sztereotípiát. „Bár ma már elérhető árban is vannak sushi bárok, még mindig inkább csak hétvégi kiruccanáskor vagy alkalmakkor esznek az emberek nyers halat. Az ételek alapja a szójaszósz, mirin (erjesztett, édes sake, vagyis rizsbor), és az ecet. Ez a három összetevő körülbelül megfelel a magyar só-bors-pirospaprika fűszereknek (fontosság szempontjából). Az ételek híresen egészségesek, nem használnak sok zsírt, sok tengeri alapanyagot dolgoznak fel (alga, hal, kagylók), illetve sok szójából készült (tofu, szójaszósz, szójabab) ételt esznek. Ennek is köszönhető, hogy Japánban a legmagasabb a születéskor várható átlagéletkor, és az elhízottak aránya kicsi. Manapság azonban egyre elterjedtebb a kenyér, a hús és az édességek a fiatalok körében, ezért a halfogyasztás és a hagyományos étkezés kezd visszaszorulni a nyugati ételek javára.”
Az ország természeti katasztrófák szempontjából meglehetősen veszélyesnek mondható. A lakosság megtanult együtt élni ezzel, és amennyire a körülmények engedik, felkészültek a csapásokra. A lányok egyöntetűen számolnak be az utóbbi évek szélsőségesebbé váló időjárási jelenségeiről. “A tájfunok egyre nagyobb kiterjedésűek, és egyre hosszabb ideig tartanak, az esőzések egyre hevesebbek, a nyarak egyre forróbbak, míg a telek egyre keményebbek.” A földrengések megszokottak. Ivett így mesél a kezdeti félelmeiről:
Még ma is emlékszem, amikor először idejöttem, a harmadik napon volt egy földrengés. Csak hármas erősségű volt, ami itt nagyon elenyészőnek számít, de én az éjszaka közepén is kipattantam az ágyból, és rohangáltam az ágy és az ajtó között, míg el nem múlt. Ma már egy ilyen földrengésre fel sem kelnék az ágyból. Mindent meg lehet szokni, még a természeti katasztrófákat is. Az Ibaraki prefektúrában, ahol tanultam, havonta volt egy ilyen kisebb földrengés, ezért elég gyorsan “belerázódtam”. Már az általános iskolákban vannak földrengésekkel és más természeti katasztrófákkal szembeni kiképzések, a cégeknél évente rendeznek ilyen gyakorlatokat. Még nekünk, külföldieknek is volt az egyetemen külön előadás arról, hogy mit kell csinálni ilyen esetben. Azon kívül minden városban ki vannak táblázva a menekülési pontok.
A 2011-es fukusimai atomerőmű-balesetet maga után vonó földrengésre azonban lehetetlen volt felkészülnie Japánnak.
Sajnos volt “szerencsém” átélni a hírhedt 9.2-es földrengést 2011-ben. Az epicentrumtól 250 kilométerre délre, Yokohamában dolgoztam éppen a 8. emeleten. Már nem emlékszem, mekkora volt Yokohamában a rengés, de arra igen, hogy amint erősödött a rengés, a főnökök az osztályon egyöntetűen elkezdtek ordibálni, hogy mindenki bújjon az asztalok alá. Ez jó is volt, mert pár dolog már potyogott is le az asztalokról, polcokról. A rengés nagyon sokáig (kb. 3 percig) tartott, ami egy örökkévalóságnak tűnt. Amint elült a rengés, az éves kiképzésben meglett rutinnak köszönhetően mindenki fegyelmezetten kivonult az épületből, és mentünk haza. Az autópályát ilyenkor lezárják, ezért az utakon hatalmas dugók voltak. Nekem az átlagosan 40 perces út aznap 9 órába (!) telt. A telefonok sem működtek órákig, nemcsak a rengés miatt, hanem mert a vonalak ultra-túlterheltek voltak.
Az igazi katasztrófa azonban csak ezután jött.
Bizonyára mindenki kíváncsi, hogyan illeszkedtek be a lányok e távoli helyen, számunkra talán szigorúbbnak tűnő környezetben. Ivett azt állítja, hogy még jobban érzi magát, mint itthon. „Végeredményben az ember akkor érzi jól magát, ha a környezete megfelel a saját követelményeinek. Nekem Japán ebből a szempontból nagyon megfelelt. Ez egy olyan ország, ahol békén hagyják az embert, ha ő is békén hagy másokat, ahol a munkának megvan az eredménye, és nem kell apró, mindennapi dolgokon idegeskedni, például ha bankba vagy az önkormányzathoz kell menni, tudom, hogy bármi történjen is, meg fogják oldani a problémámat, és nem kell harcolni érte. Bár holtomig ki fogok lógni a japánok közül - az átlag 150 cm-es nőkhöz képest 168 cm és szőke vagyok -, de lelkiekben mégsem érzem, hogy kilógok a tömegből.” Vannak dolgok, amik hiányoznak neki Magyarországról, de több apróság is van Japánban, ami az itthoni légkörre emlékezteti, például a fürdőkádban való fürdés, vagy az, hogy a japánok is leveszik a cipőjüket, mielőtt a lakásba bemennek.
Amikor Ivettet az előnyökről és hátrányokról kérdezem, így foglalja össze a tapasztalatokat:
Könnyű és fair az élet, annyit kap az ember, amennyi munkát, energiát befektetett, a politika nem meghatározó a mindennapi életben. Sok szép hely van, fürdők, tengerpart, hegyek. Természetesen, mint mindenhol, itt is vannak kevésbé jó dolgok: az időjárás szörnyű (párás, meleg nyár, tájfunok), mindenki egyszerre megy nyaralni, és szórakozni az ünnepnapokon, ilyenkor minden tömve van. Illetve, hogy messzire van Európától. Sokszor jó lenne csak úgy hétvégére hazaugrani. Sok külföldi nem bírja elviselni, hogy itt mindenre van szabály és manuál, nem igazán intuitívak az emberek. Nekem viszont éppen ez tetszett meg az országban. Véleményem szerint Japánban élni olyan, mintha mindenkinek lenne egy kerete, amiben élhet. Ezt a keretet nem lehet könnyen átlépni, viszont a kereten belül szabadon mozoghat az ember. Nem teljes a szabadság, de legalább az ember tudja pontosan, hogy hol a határ, mit szabad és mit nem, míg a nyugati társadalomban sokszor ez nem így van. Aki ismeri a "kiskapukat", előbbre léphet, itt viszont nincsenek kiskapuk. Mindenkinek ugyanaz a kerete van, és aki okosabb, szorgalmasabb, az lép előbbre, nem az, aki ravaszabb.
Elmondása alapján sok külföldi nem tudja elviselni a túlzott szabályozottságot. Ivett szerint ez leginkább annak köszönhető, hogy nem értik meg a japán kultúrát, pedig mindennek megvan a magyarázata.
Anikó úgy vette észre, hogy „a japánok elismerik és befogadják az olyan külföldieket, akik szeretik a japán kultúrát, és igyekeznek japánul kommunikálni, beilleszkedni. Persze rengetegen még így is tartják a távolságot, igaz barátokat nehéz szerezni. Szeretek itt lenni, gyönyörű a természet, kedvesek az emberek. Kisebb különbségeket észreveszek, de nem sokkolt egyik sem annyira. Elfogadom, hogy ők mások, máshogy nőttek fel. Úgy érzem, hogy az általam nagyon szeretett japán kultúra elfeledőben van, és ez kihat a társadalmi, környezeti és szellemi változásokra is. Próbálom átadni nekik a régi értékek megőrzésének fontosságát, és azzal, hogy ezt egy külföldi teszi, sokszor újra rátalálnak ezekre. Ilyenkor én is jobban elkezdem becsülni a saját kultúrámat.” Anikó nem szenved a honvágytól, de őrzi magyar gyökereit. Mindezt különféle előadások, táncbemutatók és gasztroesemények formájában, a kókuszgolyót pedig annak elkészítési módszere miatt ökoédességként népszerűsíti. Általában egyszer egy évben hazalátogat: „Ilyenkor feltöltődök a szeretteimmel, barátaimmal, és elcsodálkozom a változásokon.”
Murger Szilvia
