2013. augusztus 22-én este az Al-Sadd elleni mérkőzés 23. percében Raúl egy háromszázhuszonnegyedik, nem hivatalos alkalommal is gólt szerzett a Real Madrid színeiben. Ekkor már harmadik éve nem állt a klub alkalmazásában. Búcsúmeccsét játszotta éppen, amelyen akkori katari kenyéradói ellenében egy félidő erejéig újra felöltötte a habfehéret. Túl volt már karrierje összes lényeges momentumán, legalábbis a meccs előtt úgy tűnt. Aztán amikor a félidő derekán újra eljött az ő ideje, gólöröme olyan jelentőségteljes volt, hogy teljesen nyilvánvalónak tűnt: e nélkül a pillanat nélkül nem zárhatta volna rá nyugodt szívvel a vitrin ajtaját arra a kettő plusz tizenhat esztendőre, amit a Real Madridnál töltött, hiába ért véget közös történetük papíron már 2010-ben.
Miután a rá oly jellemző módon belőtte a vezető gólt, elindult a közönség felé, majd több századik alkalommal is bemutatta a feleségének szóló, legendássá vált gyűrűcsókot. A lassítások és a közeli képek tanúsága szerint ezután olyat tett azonban, ami addig nem volt része a sokszor látott rituálénak: néhány másodpercre széttárta karjait, hátrahajtotta fejét, behunyta a szemeit, és széles mosolyra húzta a száját. Mind a stadionban könnyes szemmel ugráló nézők, mind a képernyők előtt nosztalgiamámorban ujjongók érezték, hogy ezzel végre rendezte az ügyét egykori csapatával. Most már elengedheti azt a bő másfél évtizedet, amely ilyen rövid idő alatt sem azelőtt, sem azóta nem pergett le előtte.
Mert bizonyosan eszébe jutott, hogy milyen fantasztikus érzés volt, amikor 1994-ben Jorge Valdano tizenhét évesen a felnőtt csapat kezdőjébe jelölte egy zaragozai vendégszereplés alkalmával. Hát még az, amikor a második meccsén megszerezte első gólját – pont az ellen az Atlético ellen, amelyik ifista korában lemondott róla. De ez semmi ahhoz képest, ha az ember még a huszonegyedik születésnapja előtt magasba emelheti a BL-serleget, pláne ha a szurkolók már 32 éve követelik a klubfutball legfontosabb trófeáját. Két évvel később, egy újabb Bajnokok Ligája-döntőben vagy hetven métert vezette a labdát, mielőtt túljárt egykori csapattársa, Santiago Cañizares eszén. A következő esztendőben már másodszorra lett spanyol gólkirály, 2002-ben jött a harmadik európai kupasiker, egy évre rá a negyedik bajnoki cím…
Ordas nagy közhely, hogy az ilyen időszakokat törvényszerűen hullámvölgy követi, de azt ő maga sem gondolta, hogy majd’ négy szezonnyi kilátástalannak tűnő küszködés vár rá és csapatára. Ezek az emlékek pedig valószínűleg még azokra a különösen boldog pillanatokra sem hagyták el, mint amilyen az a bizonyos 2013. augusztusi volt. Talán minden másképp alakult volna, ha az addig kvázi-ikertestvérének számító excsapattársa és ékpárja, Fernando Morientes góljaival nem indítja el a lejtőn a Real Madridot 2004 tavaszán. Bár ennél valószínűbb, hogy „Moro” találatai nélkül is – amelyek akkor a virágkorát élő AS Monaco BL-elődönőbe jutását jelentették – előbb-utóbb láthatóvá váltak volna a repedések a futballvilág közelmúltjának talán legvitatottabb intézményén, a „galaktikus” Real Madridon. Florentino Pérez elnök víziójáról az idő előrehaladtával kiderült, hogy nem más, és valójában soha nem is volt más, mint egy lassan, de biztosan eresztő légvár, amin a riválisok és a média addig ugrálhattak kárörvendően, míg teljesen ki nem fújt. A lufi közepében korszakos sztárok – köztük Raúl – figyelték tehetetlenül, ahogyan áldozatai lesznek egy szakmaiatlan, értékek nélküli modellnek, ami nem szólt másról, csak nevekről, márkákról, csillogásról és profitszerzésről.
Talán kicsit szebb képet őrizne azokról az időkről, ha nem szenved 2005 őszén súlyos sérülést a Barcelona elleni – egyébként egy bizonyos Ronaldinho nevétől hangos, megalázó verséggel záruló – hazai bajnokin, amelyből kora tavasszal olyannyira igyekezett idő előtt visszatérni, hogy azt fizikai állapota egész hátralévő pályafutására megsínylette. Rengeteget vesztett gyorsaságából, robbanékonyságából, ez pedig néhány hónappal később azt eredményezte, hogy a válogatottból is kimaradt, amelynek akkor regnáló gólrekordere volt. Az igazság az – és ezt a legfájóbb belátni –, hogy minden érzelmi alapú tiltakozás ellenére a megboldogult Luís Aragonés szövetségi kapitány nem követett el szakmai hibát, amikor meghozta döntését. Így a Selección Raúl nélkül száguldotta végig példátlan diadalmenetét, akit az sem kárpótolt, hogy valószínűleg több millióan gondoltak elérzékenyülten rá, az otthon ücsörgő rekorderre, kapitányra és nemzeti hősre, valahányszor Iker Casillas helyette is diadalittasan emelte fel az aktuális nemzetközi torna győztesének járó trófeát.
Gyógyír volt a sebekre a 2007-es és a 2008 –as spanyol bajnokság megnyerése, amelyekre – különös tekintettel előbbire – tényleg igaz volt, hogy az akarat és a kemény munka diadalai voltak, főleg annak fényében, hogy addigra a galaktikus sztárok mindegyike elhagyta a csapatot. Ez volt azonban a következő lejtmenet előszobája: a vízhordók nélküli ragyogást Pérez bukása után a sztárok nélküli csillogás álságos ars poeticája váltotta, amelynek köszönhetően kis híján a középszerűségbe süllyedt a klub. Raúl ezt is átvészelte, sőt időközben – megelőzve a nagy Di Stefanót – a klub örökös góllövőlistájának élére ugrott, ám az ő szempontjából a klubműködés konszolidációja túl későn kezdődött meg: 2009 nyarán már elmúlt 32 éves. Bár lelkesedése és kitartó munkája egy perce nem hagyott alább, fiatalabb ő sem lett. Így rendszeres játéklehetőségben bízva a következő nyáron előzetes bejelentés nélkül, a hátsó ajtón keresztül a Schalke 04 csapatához távozott. Itt ugyan csodálatos két évet töltött, hiszen amellett, hogy vezérletével a BL-ben a legjobb négybe jutott csapata, a szurkolók egyből piedesztálra emelték – másnak ehhez egy egész pályafutásnyi időt sem elég eltöltenie egy helyen. De az igazi búcsú az otthonától még mindig váratott magára.
Erre nyílt lehetősége 2013 nyarán, katari kalandjának közepén, amikor is csapatát, az Al-Saddot meghívták az évente megrendezendő Bernabéu-kupára, így bezárulhatott a kör. Ez volt az utolsó alkalom, hogy a madridi közönség végignézhette, ahogy fehérben, hetes számmal a hátán, kapitányi szalaggal a karján kivezeti csapatát a pályára. Gólt lőni is ekkor láthatták utoljára. Nekik viszont sem akkor, sem most, 2015 novemberében – amikor Raúl karrierje legutolsó állomásának, New York-i „haknijának” végére ér – nem fog eszükbe jutni, amikor nehezteltek rá. Vagy azért, mert a 2000-es Európa-bajnokságon az utolsó percben fölé lőtte azt a büntetőt a franciák ellen, vagy azért, mert a válságos időkben nem tudta belátni és elismerni saját korlátait. Csak az ikonra fognak emlékezni, a gólérzékeny zseniből lett felelősségteljes csapatkapitányra. Aki tisztelte az ellenfelet, szerényen vette tudomásul a sikert, és egyenes gerinccel viselte a vereséget. És aki – mivel sosem volt a szavak embere – testbeszédével üzente hosszú éveken keresztül szurkolók millióinak azt, hogy elveszett mérkőzés nem létezik, remény ellenben mindig van. Akit most már tényleg muszáj lesz elengedni.
Bogatin Bence
