Kevesen tudnának hitelesebben mesélni arról, hogy miben áll a televíziós portrébeszélgetések jelentősége, mint Rónai Egon. Az ATV Húzós című műsorának – amely idén ősszel már ötödik évadát éli – házigazdájától egyebek mellett azt is megtudhattuk, hogy miért nem baj, ha a vendéget időnként másról kell kérdeznie, mint amiről eredetileg szerette volna, valamint arról is beszélt, hogy a kérdéseire kapott válaszok miként üzennek az utókornak.

Amit a Húzósban csinálsz, az szerinted a politikai-közéleti vagy a kultúrújságíráshoz áll közelebb?

Azt hiszem, mindegyikhez. Nagyban függ persze attól is, hogy ki a vendég. Gyurcsány Ferencet a párizsi események után muszáj volt politikáról kérdeznem. Egy héttel korábban Görög Ibolya protokollszakértő járt nálam, akivel sokkal inkább közéleti jellegű volt a beszélgetésünk, mint azt előzetesen gondoltam. Legutóbb itt volt a tornász Berki Krisztián, az már egy klasszikus portréhelyzet volt. De ez egy beszélgetésen belül is nagyon változó. Én persze általában portréra készülök, de aztán, ha elindulunk valamilyen irányba, én hagyom, hogy a vendég terelgesse a beszélgetést, mert akkor tud ő partner lenni, ha nemcsak „ütöm” a kérdésekkel, hanem kíváncsi is vagyok arra, hogy miről mit gondol.

Hogyan érint téged az, ha kiderül, hogy a következő vendégedet az adott helyzetben másról kell kérdezned, mint amiről egy portréhelyzetben előzetesen szeretted volna?

Engem ez nem zavar. Én erre úgy tekintek – a politikai beszélgetésekre is a reggeli műsorban –, hogy leülök valakivel beszélgetni, és engem valami érdekel. Azt szokták mondani, hogy az nem létezik, hogy az embert minden érdekli, amiről beszélget. Nem is egyformán érdekel, de a reakciók érdekelnek. Ebben a tekintetben mindegy, hogy a téma menyire érdekes számomra. Például a mezőgazdasághoz egyáltalán nem értek, én egy igazi belvárosi gyerek vagyok. Megismerem a tehenet, tudom, hogy melyik az eleje, melyik a hátulja, de nagyjából itt van vége. Tehát ha egy mezőgazdasági kérdésről beszélünk, nyilván kevésbé vagyok otthon a témában, mintha mondjuk kultúráról van szó. De ettől még az, hogy az adott dologról hogyan gondolkodik a vendég, az érdekel.

Az, hogy sok mindennel foglalkoztál a pályád során, segít igazán megérteni a vendéget?

Én azt gondolom, hogy ez mindenben segít, nem csak a vendég megértésében. Szakmailag nyilván mindig van honnan hová, ebből a szempontból ez egy befejezhetetlen fejlődés, de közben viszont már nagyon nehéz olyan helyzetet teremteni, amiben nem voltam még. Meg hát minél több mindennel foglalkozol, annál több vagy.  Ez az élet bármelyik területére igaz: sport, zene, kultúra, színház, politika – ha csomó mindenben megmártózott az ember az élete során, az a munkát abszolút elősegíti.

Szűk fél óra alatt lehet valakiről részletes portrét készíteni?

Ha jó vagyok, akkor igen. De ehhez az is kell, hogy a vendég is jó legyen. Én akkor vagyok jó, ha őt fel tudom oldani. Akkor működik a dolog, ha magától kezd el mesélni, és nem kell minden mondatot kihúznom. Igazából abból derül ki, hogy egy ember milyen, amit magáról mesél. Ha kérdésekkel bombázom, akkor én célzottan megyek valamerre, ő pedig arra konkrétan fog reagálni. Amikor magától kezd el mesélni, akkor nyílt meg. Én tehát akkor vagyok jó, ha keveset kell kérdeznem. Mező Imre Zsolt grafikusművésznek, aki a beszélgetések alatt megrajzolja a vendégek portréját, nehezebb dolga van, mert neki el kell döntenie, hogy melyik pillanatot választja ki. Lehet, hogy az az arc az első pillanatban feszült volt, aztán soha többé nem olyan. Szokták nekem mondani, amikor valaki – pozitív értelemben – „locsog” a műsorban, hogy könnyű dolgom volt. Én közben örülök, mert lehet, hogy könnyű dolgom, volt, de talán azért, mert ő olyan vendég, nekem pedig sikerült így megnyitni.

Követsz hasonló jellegű műsorokat?

Régebben néztem időnként Veiszer Alinda műsorát az MTV-n. A Záróra más céllal készült, kicsit más volt a funkciója. A Húzós pedig nem is ilyen lett volna eredetileg, egy másik ötletből nőtt ki. Mi be vagyunk szorítva egy kereskedelmi félórás, tehát praktikusan 20-25 perces keresztmetszetbe, és ez teljesen más jelleget kölcsönöz, mint amilyen Alinda régi műsora volt, ami 45-50 percig tartott. Ugyanakkor a Húzós nagyon más környezetbe került: a Záróra este tizenegy után volt az M2-n, mi pedig főműsoridőben, fél kilenckor indultunk. Amit most vezet a HírTV-n, az jobban hasonlít az én helyzetemhez.

A Húzós általad lett ilyen?

Igen, általam, az eredeti ötletből lett aztán később a CSATT, az ATV esti vitaműsora. Annak idején a Húzós is vitaműsorféle lett volna, de én mondtam, hogy inkább egy ilyet csinálnék.

2006 és 2011 között a közmédia jóvoltából volt látható egy olyan műsor – a Záróra –, amely jellegénél fogva közszolgálati funkciót lát el. Ma három portréműsor fut három kereskedelmi csatornán. Ennek milyen üzenete van a nézők felé?

Ezeknek a műsoroknak nem a kereskedelmi csatornákon lenne a helyük. Az jó, hogy ott is van, de alapvetően a helyük a közszolgálati média lenne. Te is a „közmédia” kifejezést használtad, ahogyan tették azt ők maguk is az elmúlt években. Én ezt a részükről egy nemes önmegtartóztatásnak tekintem, mert valóban semmi közük a köz szolgálatához. Ha most megvalósul a közmédia M6 néven futó kulturális csatornája, akkor lehet, hogy találnak felületet arra, hogy beszélgessenek emberekkel, emberekről.

A portrékészítésen túl milyen funkciója van még ezeknek a műsoroknak?

Mindenki mást rak köré. Az ATV egy politikai irányultságú televízió, tehát akik a közéletben politikailag fontos szerepet töltenek be, azokat – Kósa Lajostól Hiller Istvánig – nyilván előbb-utóbb horogra kapja az ember. Az esetek többségében viszont azokat igyekszik politikától függetlenül bemutatni a műsor, akik megbecsülésre, figyelemre érdemesek. Köztük vannak olyan vendégek, akiket nem ismerünk annyira, és vannak ismertebbek – többnyire művészek –, akiket többet láthatunk a képernyőn vagy a színpadon, de ez nem jelenti azt, hogy tudjuk is, milyenek ők valójában. Ezért érdemes megpróbálni megmutatni az embert. Színészek esetében mondjuk nehezebb, mert ők eljátsszák akár az őszinte civil ember szerepét is, de velük is lehet úgy beszélgetni, hogy önmaguk tudjanak lenni.

A Húzós beszélgetéseiből készült könyvek milyen pluszt adnak a műsorhoz?

Magához a műsorhoz nem adnak hozzá, inkább úgy tekintek rájuk, mint egy kor lenyomatára. Amikor a gyerekeimnek dedikáltam a másodikat, akkor azt ennek megfelelően is tettem a könyv elején, hogy tudják, milyen volt az ő gyerekkoruk. Amiről az emberek beszélnek ezekben a portrékban, az egy korlenyomat is. Még a legszemélyesebb történeteiken, saját élethelyzeteiken keresztül is egy kort tükröznek.

Érzel a Húzós kapcsán olyanfajta megkönnyebbülést, hogy a témák és a portrék segítségével felülemelkedhetsz a napi politikán, aktuális eseményeken?

Igen, ezt jól látod, de erre nem csak a Húzósban van lehetőségem. Ma reggel Krausz Tamás történésszel beszélgettem a párizsi támadások okairól és következményeiről.  Egy olyan dolgot fogalmazott meg, amivel ilyen formán nem foglalkozott még senki, hogy ezt, ami most kialakult a világban, vagy egy világégés tudja megváltoztatni, vagy pedig nagyon gyorsan nagyon józanok leszünk, és racionális döntéseket hozunk. Nem a nemzetállamok kontra globális világ, hanem egy egészen más gondolkodás mentén. Szóval amikor az ember azt érzi, hogy valaki olyan ül vele szemben, akinek gondolata van, és nemcsak a szokásos malomban őrlünk, hanem ki lehet abból lépni, és egészen más minőségben lehet beszélgetni a dolgokról, akkor az témától függetlenül felüdülés. Abban van monotonitás, hogy tudod, melyik párt mit képvisel, és ha bejön egy képviselője, el fogja mondani ugyanazt, amit elmondott a parlamentben vagy egy sajtótájékoztatón, de közben fontos beszélni róla. Aztán viszont jön Karinthy Márton, aki a színházcsinálás egyik nagyja. Ez egy reggeli műsorban is megadatik, ez a szép a szakmában.

Újságíróként van benned büszkeség arra nézve, hogy olyan emberekkel beszélgethetsz, akik mögött kivételes teljesítmény áll?

Öröm van benne elsősorban, személyes büszkeség ilyen formán nincs. Az ember ebben a helyzetben a munkáját végzi. Ehhez hozzátartozik a beszélgetés miniszterelnöktől az íróig, a protokollszakértőtől a bányászig bárkivel. Így tehát a büszkeség annyira nem jellemző. Öröm amiatt, hogy fontos, mások számára is érdekes dolgokat mondhatnak ki emberek nálam, persze, hát hogy ne lenne! Szakmai büszkeség már inkább van bennem a műsor miatt, de ez nem arról szól, hogy én kivel beszélgetek. Sokkal inkább arról, hogy azt remélem, ez a műsor nem ok nélkül élte meg az ötödik évadot egy kereskedelmi televízióban úgy, hogy nem is igazán ide való, és mégis vannak nézői. Erre büszke vagyok, igen.