A minden évben megrendezett Educatio Kiállítás rengeteg középiskolás és már diplomával rendelkező érdeklődő számára elengedhetetlenül fontos esemény, ami nélkül nem is merik beadni a jelentkezésüket a felsőoktatásba. Jómagam is többször jártam kint, mint érdeklődő, csakúgy, ahogyan egyetemi nyílt napokon is részt vettem. Amit pedig tapasztaltam, az korántsem feltétlenül a kedves, nyitott, segítőkész hökösök és egyetemet képviselő hallgatók hozzáállása volt. Nézzük, miért.
Forrás: honvedelem.hu
Egy ilyen kiállításra messzi városokból is érkeznek érdeklődők, nem csak budapestiek metróznak ki a helyszínre. Sokan korán kelnek, hosszú szervezés után osztályokkal együtt hosszú órákat utaznak, majd bevergődve a fővárosba, belépnek az óriási útvesztőkbe, és szétszélednek, hogy többet megtudjanak a jövőjük lehetséges irányairól. A legnépszerűbb egyetemek standjai előtt tömegek verődnek össze, az ember tíz percet is álldogálhat egy-egy ilyen embercsoportosulásban, mielőtt akár rápillantana egy standoló is. Amikor pedig odaér, van, hogy megalázva érzi magát, és elkedvetlenedik még a felsőoktatástól is. A következő megállapítások nem az összes standolót méltatják, és nem a Corvinus álláspontját tükrözik, csupán e cikk írójának véleményét. Akinek nem inge…
Semmi szemkontaktus
A legkellemetlenebb szituációk egyike, ami egy átlagos szórakozóhelyen is megesik: amikor a pult másik oldalán álló nem akarja észrevenni az előtte nagy szemeket meresztő vendéget. A standolókból is sugárzik, hogy bárcsak elvonulna már ez a sok tizenéves, és nyugodtan leülhetne kávézni. Pedig nem azért küldték ki, és nem azért kapja a közéleti ösztöndíját. Ha éri az a megtiszteltetés, hogy képviselheti saját intézményét, akkor vegye a fáradságot, és ne csak felvegye a szemkontaktust az arra bolyongó bátortalan végzőssel, hanem még mosolyogjon is rá, és kérdezze meg, hogy miben segíthet. Mert akkor az érdeklődő sem fogja úgy érezni, hogy az egyetemisták mind olyan menők, ő meg még csak egy béna kis gimis, és bárcsak tartozhatna majd egyszer ő is ezek közé a letojom-kisugárzású emberek közé.
Forrás: imagesmtv-aakamaihd.net
„Mi a kérdés?”
Az egyik – elnézést a kifejezésért, de – legbunkóbb hozzáállás körülbelül így hangzik: „Na, mit akarsz?”. Amikor a standoló hökös odavakkantja ezt a kérdést, szegény középiskolás áll, és azt sem tudja, merre nézzen szégyenében. Tisztelet a kivételnek, de sajnos a legtöbb „segítő” egyáltalán nem próbál kedves vagy aranyos lenni, esetleg vonzónak feltüntetni az intézményt, amelyet képvisel. A végzősök nem biztos, hogy tudják már, mit akarnak, és pontosan merre nézzenek. Lehet ezért megróni őket? Nem hinném. Csak gondoljunk bele: mi sziklaszilárdan tudtuk tizenhat-nyolc évesen, hogy mik leszünk, ha…? És vajon később, alapszakosként sem merült fel bennünk, hogy lehet, hogy másfelé kellene folytatni? Már csak ezért sem tartom jogosnak az ilyen elutasító viselkedést.
Forrás:Tumblr.com
És főleg azért nem, mert egy intézmény számára megtiszteltetés, ha elsőként világosíthatja fel a leendő hallgatóját, és esetleg vonzóvá teheti számára az adott egyetemet vagy főiskolát. Tudom, hogy nem mindig egyszerű órákon át újra és újra ugyanarról beszélni, és mindenkire mosolyogni, de nem lehetetlen.
„Öö, erről én nem tudok, sajnos ilyen szakosunk ma nincs kint.”
A tájékozatlanság netovábbja, amikor a hökös nem tud válaszolni egy kérdésre, még annyit sem, hogy hol lehetne utánanézni. De még ha ez menne is, a végzős diák nem azért jött ki, mert nincsen internete, hanem mert személyesen szeretne tudakozódni az őt érdeklő dolgokról; egyéb, neten nem megtalálható apróságokra, esetleg az intézmény atmoszférájára kíváncsi. Ha pedig már vannak kint az adott intézménytől, akkor minimum tájékozódjanak előtte lévő nap annyira, hogy legalább pár szót a saját karuk összes szakjáról tudjanak. Vagy hozzanak ki magukkal több embert. Eléggé visszás volt, amikor odamentem érdeklődni több egyetem ugyanazon mesterszakjáról, és mindössze egyetlen helyen volt valaki, aki nemhogy tudott is mesélni, hanem lelkes és magával ragadó is volt, és szinte úgy zártuk a beszélgetést, hogy próbált meggyőzni: hozzájuk jelentkezzek.
„Hát, vigyed…”
A másik nehéz ügy az ingyenes reklámtárgyak adása és vétele. Mert bár a pultok olykor roskadásig tele vannak a különböző, logókkal ellátott tollakkal, táskákkal, stresszlabdákkal és kulcstartókkal, a standolók sokszor nem ajánlják fel, a nézelődők pedig nem merik elvenni. Úgy gondolom, hogy ha lehet vinni, és nem csak nyereményjáték útján lehet megkapni, akkor a standolónak illene felajánlania az érdeklődő számára, vagy esetleg szó nélkül még a kezébe is nyomni, amikor a pulthoz lép. Olyan is előfordult, hogy megkérdeztem, vehetek-e bögrét, de a lány nem tudott adni, mert egy másik társa állt a bögrék előtt, és biztosan az ő kétméteres körzete szent és sérthetetlen, és nem lehet odamenni hozzá vagy félbeszakítani egy pillanatra. Kínos helyzetemben inkább elengedtem a bögre gondolatát.
Forrás: Tumblr
A jó standoló…
…kedves, segítőkész, mosolygós, türelmes, talpraesett és biztató. Büszke az intézményére, teljes mellszélességgel képviseli azt, bátran és jól kommunikál, nincsen ember- és tömegiszonya, kezdeményező, jól tájékozott és nem mástól várja a megoldást. Talán úgy tűnhet, kizárt az, hogy valaki ilyen legyen, pedig ezek a hétköznapi társadalmi elvárásainknak megfelelő viselkedésminták; ezt várjuk egy eladótól is, vagy egymástól bármely egyszerű érintkezés során is. Konklúzióként elmondhatom, hogy bár ezeket a negatívumokat minden alkalommal megtapasztaltam, nagyon sok „jó standolóval” is találkoztam, akik meglepően kedvesen és figyelmesen fordultak a nézelődőkhöz. Talán kommunikációs, talán egyben magatartásbeli problémával is állunk szemben: akárhogy is van, egy kis odafigyeléssel, azt hiszem, mindenkiből jó standoló válhat.
