A Portré a lángoló fiatal lányról a 2019-es év egyik filmművészeti különlegessége volt. Az IMDb-n több, mint 11 ezer néző szavazata alapján 8,3 pontra értékelt alkotás rövid leírásában ez áll: a 18. század végén, Bretagne egyik félreeső szigetén egy festőnő azt a feladatot kapja, hogy készítse el egy fiatal nő esküvői portréját. A film író-rendezője, Céline Sciamma ezt mondta róla:

“Úgy érzem, a filmekben többnyire túlzottan konvencionális dolgokat jelenítünk meg - akár egy vígjáték vagy dráma esetében is -, például két ember találkozik egy liftben és azonnal halálosan egymásba szeretnek. Az én elképzelésem inkább ez volt - közelről és mélyen megfigyelni, milyen szerelembe esni, szerelmesnek lenni.”

Vigyázat, írásunk spoilereket tartalmaz!

Héloïse élete meg van pecsételve. Egy milánói úrhoz készül férjhez menni, akiről semmit sem tud: egyetlen eszköze van a nem kívánt házasság késleltetésére, hogy nem engedi magát lefesteni. Egyik nap egy sötét szemű hölgy, Marianne érkezik hozzá. Héloïse nem tud erről, de a nő érkezésének célja, hogy titokban egy festményt készítsen róla: minden nap együtt mennek ki a tengerpartra, ahol Marianne megfigyeli Héloïse minden gesztusát, hogy később a vendégszoba magányában megfesthesse.

Héloïse lénye lassan feltárul előtte: visszafojtott lélegzetek, repdeső tekintet, a jéghideg tengerben való fürdés vágya, ízek, hangok, elrejtett mosolyok, a zene szeretete. Megszereti Héloïse-t, Héloïse is őt. Amikor ez az érzés a felszínre bukkan, keserves idő kezdődik, mert nagyon boldogok együtt, de a legnagyobb boldogságot a legnehezebb elengedni. Az elengedés pedig elkerülhetetlen. Ezért ez egy villanás története: két nő, akiket az élet egymás mellé sodort, felfedezi önmagában a mérhetetlen gyengédséget a másik iránt, és kezeik között megszelídül a zabolátlan szabadság.

Egyedi hangulatot kölcsönöz a filmnek, hogy a természetes zajokon kívül semmilyen háttérzenei eszközzel nem él: ez ráirányítja a figyelmünket a párbeszédekben kimondott szavakra, az apró zajt keltő, finom mozdulatokra. A fényes-szellős, ódon ház, a film földszínekkel, mélyzölddel, tengerkékkel megtöltött palettája, a tűz egyszerre erőt és otthonosságot sugárzó motívuma mind a bensőségesség megteremtésének eszközei. 

Romantikus filmről beszélünk. A romantika itt azonban kicsit más színezetet kap: nem titok, hogy mi a történet vége, mert a keserű valóság a legsűrűbben szőtt álmokba is betüremkedik. 1702-ben még máglyára küldték a homoszexuális beállítottságú embereket. Végül Franciaország lett az első keresztény ország Európában, ahol alig 90 évvel később eltörölték a szodómiát büntető jogszabályokat, mindez a két nő számára azonban csak újabb réteggel tetézi, hogy a valóságban milyen szomorúan lehetetlenek az érzéseik. Ezt a tiszta és mindent elsöpörni vágyó kapcsolatot társadalmi és személyes szinten is elítéli környezetük, soha nem bontakozhat ki teljesen.

Héloïse-t és Marianne-t ennek ellenére olyan női karaktereknek látjuk, akik az őket gátló keretekben megtalálják a kiteljesedés módját. Nem “olvadnak össze”, nem adják fel önmagukat egymásért, szabadok és önzők az érzéseik megélésében, és egymást mégis önzetlenül lökik újabb és újabb magaslatokba. Ugyan mindkét nő életét jelentősen meghatározza egy-egy férfi létezése, az ő jelenlétük közvetlenül nem érzékelhető a történetben. 

Marianne, mivel a nőket nemigen ismerik el a festőszakmában, gyakran apja neve alatt alkot, Héloïse jövője pedig egy ismeretlentől függ, aki látatlanban úgy döntött, el akarja venni (a 18. században a feleségek jogilag teljes mértékben a férj alá tartoztak, aki bárhogy határozhatott a hollétük, életvitelük, egész sorsuk felől). A kicsiny bretagne-i szigeten azonban egyikük sincs ott, és ezért a valóság súlya rövid időre hátrahagyható - de ez az idő szűkös, és így mintha a meghitt együttlétben egészen sűrű szubsztanciává koncentrálódna az érzés.

A film témaválasztása talán a művészeti alkotások terén jelenlévő diverzitás és a fokozottan elfogadó közeg miatt nem számít merésznek, azonban Céline Sciammának elismeréssel adózhatunk a kontúrok érzékeny megrajzolásáért: a történet könnyed módon egyensúlyoz a lelki társ iránti vágy megélése és a finom erotika között, miközben alig két óra alatt borzongatóan valóságos ember-ember viszonyt épít fel. Ebben a viszonyban a szeretet mellett a barátság, a tisztelet és a mulandóság is helyet kap. A zárókép pedig visszaidézi, miről ismeretes az igazi szerelem érzése:

“ne bánd meg, emlékezz”.

És mi mindig emlékezünk.

fotók: IMDb

gifek: Tumblr

Lázár Fruzsina

2020. január 17.