Szobor-arcok.
Lázár Fruzsina

cimsor_hozzaadasa.png

Szobor-arcok.

[zene: Castlecomer, Big Data – All Of The Noise]

A part felé vezető úton sétálva egyre a márványból faragott, ruganyos, szikár testeket láttam magam előtt. A galéria tulajdonosai, kedves kis majom-házaspár – mert leginkább hosszú karú csimpánzokhoz hasonlítottak, túl sokszor értek egymáshoz, túlságosan belefeledkeztek az evésbe, a vakaródzásba – össze-vissza, teli szájjal dicsérték a szobrokat. Így nekem is szeretnem kellett volna őket, hiszen mindig igazodom a hozzáértő véleményhez. A művészi szabadság felsőfokát sugározzák, kifejezőerejük újabb és újabb végletekhez közelít, mondták.

A járdát mintha kőpor fedte volna. Ezt a tompán ragyogó, fojtogató fehér port lélegezte be minden járókelő, áramlott kifelé a föld pórusaiból, rátapadt a szandálok, papucsok talpára is, de rajtam kívül senki nem érzékelte. Jó volt kiszabadulni a galéria kongó falai közül, az ott őshonos csend kő-súllyal nehezedett a mellkasomra, és a szobrokra most is borzongva gondoltam. Egyiknek sem volt arca. Ahol szemnek, szájnak, aggódó, derűs, undorodó fintornak kellett volna lennie—csak simára csiszolt kő. Arctalan szellemek merevedtek örök tökéletességbe.

A sarkon szalmakalapos árus sárgadinnyeszeleteket kínált a nyakába akasztott tálcáról, kalapja alól apró csermelyként futottak le az izzadtságcseppek. Bőszen kereste a mellette elhaladók tekintetét. Megálltam. Nem akartam a szemébe nézni, inkább úgy tettem, mint aki elbizonytalanodott az úticéljában, feltűnően körbenéztem, átvágtam az útszélen parkoló autók, letámasztott motorbiciklik között.

– Gyere, kapsz kóstolót – hallottam a hátam mögül. A vállam fölül láttam, ahogy az árus egy kislánnyal diskurált. Felé nyújtott egy vékony szelet dinnyét.

Felsóhajtottam, a zsebembe túrtam, meglapuló aprópénz után kotorásztam, és a hűvös korongokat szorongatva visszafordultam. Az árus arca barna volt és piros; túlérett őszibarack. Harsány illatú, lédús dinnyét kaptam tőle. És egy mosolyt: cserzett bőrén szétfutó nevetőráncok térképe mutatta, hogy gyakran osztogatja a mosolyát, a nevetés ott lakott arca mélyedéseiben.

A dinnyehéjat odadobtam a partmenti fövenyen kotorászó sirálynak. Társai azonnal vijjogva odaröppentek, marakodni kezdtek a csenevész falaton. Továbbsétáltam.

A közelben feltűntek az első fürdőzők, ugráltak, fröcsköltek, lebegtek a nap fényét százfelé szétvető vízben. Bőrük a nedvességtől síkosnak tűnt, egészségesen fénylett, villogott a verőfényben. Nevetés úszott felém a hullámok hátán. Olyan élénk kontrasztja volt ez a fennkölt, kifejezéstelen némaságba burkolódzó szobroknak, olyan eleven, áramló valósággal bírt, hogy szinte megakadt a torkomon a levegő. A tenger szikrázása egy pillanatra el is vakított, nem láttam az arcukat, megrémültem. Kőpor kaparta a torkom. Lehunyt szemmel vártam, hogy a tüzes pontok elhalványuljanak, hunyorogva pislogtam. Az arcuk megint láthatóvá vált, fogaik és szemük fehérje meg-megvillant, a művészi szabadság ideája elveszett itt a szélben, magukkal vitték a lassan elcsituló sirályok. Emberek—beszélő, hajladozó alakok, száguldó vérrel megtöltött testek vettek körül.

Rám zuhant és szétterült a nyár. Végre megnyugodtam. A halott-fehér szobrok millió darabra robbantak, és a poruk ellibegett a tenger felett, el tőlem, messzire.

 

A Léniák a Közgazdász Online újonnan induló tárcanovella-sorozata, melyben minden héten egy-egy feltörekvő, fiatal író novelláját tesszük közzé. A Lénia elnevezés a klasszikus újságírásból ered.

A tárcanovellákat hagyományosan a lap alsó harmadában helyezték el a tördelés során, melyet egy kettős, felül vastagabb, alul vékonyabb vonallal választottak el a többi tartalomtól. Ezt a vonalat nevezték tárcaléniának. A tárcalénia alatt már semmilyen színes riport nem jelenhetett meg, ugyanis az ellenkezett a műfaj hagyományos szabályaival. A sorozattal célunk, hogy a magyar újságírás nagy múltja előtt tisztelegjünk, és megpróbáljuk a kortárs szépirodalmat visszahozni a köznapi kultúrába. 

süti beállítások módosítása