A koronavírus okozta helyzet gyökeresen változtatta meg a mindennapjainkat, és előtérbe kerültek az online megoldások, a digitális technológiák. Vajon mit gondol ezekről a változásokról egy digitális kommunikációt és pedagógiát kutató szakember és egyetemi oktató? Dr. Bokor Tamással, a Budapesti Corvinus Egyetem Kommunikáció és Szociológia Intézetének adjunktusával beszélgettünk, akinek hasznos tanácsai mindenkihez szólnak. Tudjuk meg, hogy mi az az öt készség, amire mindenkinek szüksége van a távoktatás során!

Hogyan hat a koronavírus okozta bezárt helyzet a digitális jelenlétünkre? 

A hirtelen bekövetkezett változások - a társadalmi távolságtartás, önkéntes karantén, átállás a távoktatásra - egy klasszikus válsághelyzet következményei. A régi kommunikációs közhely szerint azonban minden válság egyúttal lehetőség is. A COVID-19 kapcsán igazolva látom ezt a tételt, hiszen a bezártság villámgyorsan kikényszerítette azoknak a digitális megoldásoknak a mindennapi használatát, amelyek már viszonylag régóta velünk voltak, de mostanáig csak részlegesen éltünk velük. Történhetett ez a régi módszerek megszokottsága miatt, vagy azért, mert tartottunk az ismeretlen technológiáktól. Ezeket a reflexes működéseinket egy még nagyobb erő, a bezártság miatti szorongás oldja fel: a videóhívástól eddig idegenkedő nagyszülőknek, a digitális pedagógiától tartó pedagógusoknak, az online munkát nem szerető hallgatóknak, a személyes instruálást fontosnak tartó edzőknek most kényszerűségből fejest kellett ugraniuk a digitális tengerbe, mert mögöttük lángolni kezdett a part. 

Melyik digitális kompetenciákra van ebben a helyzetben leginkább szükségünk? 

Az elmúlt napokban, hetekben mindenki óriási iramban növelte a digitális kompetenciáit, persze többnyire nem önkéntes alapon. Az eddigi fejlődési ütemhez képest bámulatos gyorsasággal álltak át általános- és középiskolák, felsőoktatási intézmények, munkahelyek a digitális oktatási és távmunkarendre. Megismerkedtünk új programokkal, szoftverekkel, belekényszerültünk olyan online helyzetekbe, amelyek jócskán kívül esnek a többségünk komfortzónáján. De ahhoz, hogy ezt a helyzetet termőre lehessen fordítani, nem a digitális kompetenciákat tartom a legszükségesebbeknek, hanem más, ezeknél is átfogóbb készségeket és képességeket. 

Elsőként ott a türelem. Különböző szintű számítógépes ismeretekkel, különböző előtörténetekkel és félelmekkel érkeztünk ebbe a helyzetbe. Senkitől nem várható el gyors reakció, az ódzkodás azonnali meghaladása.

Aztán az empátia: személyesen is tapasztalom például, hogy általános iskolás gyerekek szülei már az átállás első hetében várják a tanítóktól, tanároktól, hogy kiscsoportos online órákat tartsanak Zoomon, miközben a pedagógusok is még csak két napja ismerték meg a Google Classroomot. Nem beszélve arról, hogy többgyerekes szülőkként esetleg nekik is több szerepben kell helytállniuk.

Harmadikként a kritikus válogatás: ismerjük fel, hogy a techcégek számára a mostani helyzet hatalmas lehetőség a piacszerzésre, hiszen az átmenetileg ingyen kínált szolgáltatásokat igénybe véve később már nehezen távolodunk el egy bejáratott rendszertől. Érdemes a már ismert és megbízható, minőségbiztosított rendszereket igénybe venni. A Corvinus egyébként ugyanezt az utat járja, amikor az oktatók és hallgatók számára a Moodle és a Teams használatát javasolja. 

A következő az önmérséklet: bár tobzódunk az applikációkban, most lehetőségünk van azt is felismerni, hogy a kevesebb bizony több. Senki sem szeret huzamosabb ideig hat-nyolc csatornát nyitva tartva párhuzamosan figyelni mindegyikre. Minél inkább egy platformra tudjuk terelni az ügyes-bajos online dolgainkat, annál áttekinthetőbb marad az életünk, a munkaszervezésünk. 

A példáim sorában végül a minőségi idő kihasználása áll: a vírushelyzet megadta nekünk a befelé fordulás ajándékát, az önképzés lehetőségét, a közvetlen családtagokkal együtt töltendő időt és az egymásra figyelés fokozott igényét. Bűn lenne nem kihasználni, s ezzel fricskát mutatni a kényszerű karanténnak. 

Hogyan fejlesztheti a távoktatás a digitális készségeinket? 

Sokan rájöttünk, hogy az egyetemi kurzusok nagy hányada némi kreativitással ügyesen transzformálható távoktatásos formátumra. A Corvinus oktatóinak közel 85%-a eddig a Moodle-t egyirányú kommunikációra, azaz tananyagok megosztására, közlemények kiküldésére használta, ha egyáltalán igénybe vette. Ez az arány minden bizonnyal drasztikusan csökkent egyetlen hét alatt. 

Felfedeztük továbbá az Office365 szolgáltatáscsomagot, bár az egyetemi dolgozók és hallgatók jelentős többsége eddig valószínűleg azt sem tudta, hogy egyetemi polgárként rendelkezésére áll egy jelentős méretű tárhely és számos szoftveres szolgáltatás. A Moodle és a Teams mellett további felületeket vettünk birtokba, és közben megéreztük, amire az előbb utaltam: minél több csatornán vagyunk jelen, annál kevésbé tudunk hatékonyak lenni. 

A módszertani eszköztárunk fejlődése szinte magától bekövetkezik: nekem például komoly fejtörést okozott, hogyan lehet jelenléti feladatokra alapozott kiscsoportos tréningeket egyénileg végezhető e-learning tananyaggá alakítani. Három napnyi ötletelés és gyúrás után apránként összeállt a kép, és megszületett a szóban forgó kurzusok Moodle változata. 

Abban is hiszek, hogy az oktatók munkakultúrája is fejlődik azzal, ha a saját munkájukat naplózva látják. Önfegyelemre, rendszerezettségre tanít minket ez a helyzet. Ugyanakkor fontos, hogy a távoktatás és a digitális pedagógia nem ugyanazt jelenti. Főként a köznevelésben látszik jól, de nálunk is tapasztalható, hogy a feladatkiadás, -megoldás, beküldés és visszajelzés megszokott négyesfogata eltér attól, amikor a tananyagot és a kapcsolódó feladatokat eleve digitális formában, az online kommunikáció logikája szerint dolgozzuk ki és működtetjük. Most jószerével még csak transzformáltunk, de ha elhúzódik a távoktatás, a kreatív, digitális tananyag-létrehozásra is fel kell készülnünk. 

Milyen jótékony hatásai lehetnek a jövőben a jelenlegi intenzív távoktatásnak? 

Korai lenne még ez ügyben jósolni. A távoktatás kétélű fegyver: egyfelől bővíti a módszertani kultúrát, és kötetlenebb hozzáférést tesz lehetővé a felsőoktatáshoz. Másfelől azonban rámutat arra, hogy az egyetemi erőforrásokat - úgy a személyi, mint az ingatlan- és az IT-infrastruktúrát - eddig mennyire gazdaságtalanul használták ki az intézmények, s ez olyan változásokat indíthat el, amelyek a felsőoktatás egyes szereplői számára előbb-utóbb kellemetlen következményekkel járhatnak. Viszont reménykedésre adhat okot, hogy a tanári szerepet sok jövőkutató azon foglalkozások közé sorolja, amelyeket a mesterséges intelligencia a legutolsók között lesz csak képes helyettesíteni. 

A digitális oktatási formák bő két évtizede vannak velünk, miközben az agyunk egy több tízezer esztendős kommunikációs forma, a személyköziség észjárása szerint fejlődött és működik. Legyenek bármilyen gyorsak is a mostani változások, az agyfejlődésünk nem képes néhány hét alatt ilyen éles kanyart venni. Ezért aztán sejthető, hogy amikor visszatérünk majd a normális kerékvágásba, akkor – talán csökkenő arányban és súllyal, de – újra meg fog jelenni a személyes tanítás és tanulás is a felsőoktatásban. A kapcsolataink az új eszközeinkkel tehát nem vesznek el, csak némiképp átalakulnak. 

Készítette: Taxner Tünde / Saját grafika: Tóth-Máté Bence 

Képek: Pexels

2020.03.26.