„Mit is jelent az ünnep? Olyan időszakot, mikor a közösség a megszokottól eltérő módon viselkedik.” Ez a nap – bárki is tölti be ezt a szerepet az életünkben – az édesanyánk iránt érzett hálánkat és szeretetünket foglalja keretbe. Május első vasárnapján már nyílik az orgona, és most az egyszer mi, gyerekek teszünk ki magunkért. A virágcsokor, az ajándékok, a kedvesség mind az ünnepi viselkedéshez, a megszokottól eltérőhöz tartozik. Alkalom arra, hogy visszaadjunk. De hogyan adunk vissza? Mi fejezheti ki az élet ellenértékét? Nehéz ebbe belegondolni. Mit látunk mi az édesanyánkból?

Írta: Lázár Fruzsina / Képek: Szép Zsóka

Olvastam valahol, hogy az anyák emberek, akiknek gyerekei lettek.  Erről az jut eszembe, hogy Anyák napján ezt az egy részüket helyezzük előtérbe. Ez fontos rész, ami az egész életüket – és a miénket is – meghatározza, mégis, az év többi napján is gyakran csak ebben a fényben nézünk rájuk, és még ezt is a saját szemszögünkből tesszük. Mit kaptam én? Hogyan mutassam ki a hálám? Hogyan mondjak köszönetet a dolgokért, amiket tőle kaptam, és számomra fontosak?

A Mothers Before Instagram-oldala édesanyák történeteit meséli el. Minden anya történetét a lánya osztja meg, és mindegyikben ugyanaz a bensőségességgel vegyes csodálat van, az, amivel az ember csak egy anyafigurára nézhet. Az oldal alkotója felteszi a kérdést: kik voltak ők, mielőtt anyává váltak? És a lányok megválaszolják: nők, akik küzdöttek, akartak, szerettek, éltek, és életre tanítottak, mindegyikük a saját módján. Úgy írnak róluk, ahogy ők látták az édesanyjukat, de azzal a szándékkal, hogy lássák a teljes embert, a lányt, a nőt, akinek a lelke átível az élete összes lépcsője felett.

Esterházy szavai: „Egy anya van. Édesanyánkon ezüstszegélyes bíborpongyolája, a széles kínai öv, a selyempapucsok, mamusz, fekete ébenhajában a szépséges szivárvány toll-dísz, káprázat, állandó szél, a bécsi csillárok parányi üvegfüggői összekocódnak – szél, szellő, lehelet.”

Ő ad nekünk mindent. Tőle kapjuk az első lélegzetet, az első táplálékot, az első kötődést és leválást.

Titokzatos. Erős. Állandó. A nő. Az abszolút viszonyítási pont. A vele való kapcsolatunk meghatároz minket, és valahogy egyértelmű, hogy ha magunkat érteni akarjuk, őt is értelmeznünk kell. Azt is, ami előttünk volt: a múltját, ami körbevette, mindazt, amit feladott, a boldogságát és a félelmeit, a viszonyát a saját édesanyjához. Pontosan tudjuk, hogy itt nem áll meg a dolog: amikor az édesanyánkat nézzük, mindent szemlélünk, amiben ő létezett, létezik és létezni fog. És habár életünk végéig értelmezzük majd őt és a lényét, ennek nincs abszolút mértéke. Nem tekinthetünk el attól az örök relációtól, amibe beleszülettünk – általa. Ez lekötelez és folyton formál minket. 

Azon a napon, amikor az anyaságát ünnepeljük, a világot köszönjük neki. Nem tudunk ezért törleszteni, gyerekként nem tudunk neki úgy adni, ahogy ő ad nekünk. Ezért úgy kell neki visszaadnunk, ahogy csak mi tudunk. Hallgassuk meg a történeteit. Mutassuk meg neki a saját fényét, amiben mi annyit sütkérezünk, mutassuk meg, mennyi bimbót nevelgetett virággá és gyümölccsé bennünk. Tanuljuk meg, ő mitől érzi magát szeretve. Emlékeztessük arra, hogy tőle kaptuk a világot.

2020. május 3.