Manapság az olvasás többnyire így néz ki: a telefonunkon átfutjuk a cikkek címeit, ha egy felkelti az érdeklődésünket, megnyitjuk és végigszkenneljük, megkeressük a kulcsinformációkat. Három perccel később már újra a címrengetegben böngészünk, de az is megtörténhet, hogy zsebre vágjuk a telefonunkat, és leszállunk a villamosról. Mert sokszor csak ennyi időt hagyunk magunknak az olvasásra; amennyi két megálló között eltelik.

Írta: Lázár Fruzsina Fotók: Pixabay, Unsplash

Nem nehéz feltárni, mi áll az új szokásaink hátterében: a telefon bármikor elérhető, a segítségével pedig egyszerűen találhatunk az igényünknek megfelelő tartalmat, ami gyakran szórakoztató, könnyed formában jelenik meg, így fogyasztani is élvezetes. Ebben a kontrasztban talán a hagyományos olvasásra is elkezdünk máshogy tekinteni, ennek pedig olyan következményei lehetnek, amikre nem is gondolnánk. Felmerül a kérdés, hogy tényleg elkerülhetetlen-e a váltás a hagyományos és a digitális olvasás között, és ha igen, milyen hatással van ez az életünkre?

A mi személyes választásainknak is nagy jelentősége van abban, hogyan alakul ez a hatás – és az alábbiakban kifejtem, hogy ezt mi alapján gondolom így. (Véleménycikk)

Az alapok

Az olvasás tanult készség: egyetlen gyerek sem születik úgy, hogy tud olvasni. Ennek az oka az agyi pályák “alapértelmezett” kialakításában rejtőzik: az olvasás ugyanis kizárólag különálló feladatokat – a látást, a hallást, a kogníciót és a beszédet – ellátó agyterületek idegi összeköttetése révén valósulhat meg, ez a kapcsolat pedig tanulás útján alakul ki. Emellett szükséges még több olyan alkotóelem – mint a szófelismerés vagy a kellően kiterjedt szókincs –, amelyek automatikus és tudatos folyamatokban, összefonódva teszik lehetővé az olvasást. A bőséges adatokra támaszkodó tudományos álláspont szerint minden egészséges gyereknek többé-kevésbé ugyanazokon a lépcsőfokokon kell fellépkednie ahhoz, hogy elsajátíthassa az olvasás készségét. És mindannyian tudjuk, hogy ez olyan, mint a biciklizés – ha egyszer megtanultuk, kicsi az esély rá, hogy valaha is elfelejtjük.

Az olvasás ezután olyan egyértelműen természetes része lesz az életünknek, mint a járás: a kultúránk lenyomatát hordozó dolgok nagyon nagy része írásos jellegű. Tanulmányok, jogszabályok, vallásos szövegek, ódon kódexek és jegyzékek, irodalmi alkotások…

Észre sem vesszük, hogy az agyunk folyamatosan dekódolja a minket körülvevő ezernyi táblában, hirdetésben, leírásban és művészi alkotásban elrejtett tartalmat. Ez a készségünk irányít minket az eligazodásban – nem csak fizikailag, de a társas közegeinkben is.

Segítségével minden értelmezett jelentést a sajátunknak tudhatunk, beilleszthetjük az életünkbe, gazdagíthatjuk a hétköznapi-gyakorlati ismereteinket, de akár a lelkünk mélyebb és alaposabb felfedezésre vágyó részét is. Amit elolvasunk és megértünk, az a miénk is lesz, magunkban hordozzuk a jelentőségét, valamilyen módon beépül az életünkbe, formál minket, a gondolkodásunkat, a döntéseinket, preferenciáinkat. Az, amit és ahogyan olvasunk, mindenképpen hat ránk.

A digitális réteg

Az elmúlt években az internetes műfajok megjelenésével és elterjedésével nagy hangsúly helyeződött a digitális olvasás kutatására is. Miben különbözik a digitális olvasás a hagyományostól? Miben más a tárgya? Mi jellemzi a gyakorlatban? És: milyen hatással van ránk, az agyunkra, a készségeinkre, az életünkre?

Az utóbbi kérdéskörrel foglalkozik Maryanne Wolf a mélyolvasás fontosságáról szóló, sokat idézett 2009-es tanulmánya. A mélyolvasás képessége olyan kifinomult, a megértést elősegítő folyamatokból tevődik össze, mint a kritikus értelmezés, analógiák alkotásának képessége, a deduktív érvelés, a reflexió. Egyszerűen: a profi rendszerszintű gondolkodás alapjait adja.

Wolf kiemeli, hogy az agy ugyanazon funkciója, ami lehetővé teszi az emberek számára az olvasást, most, a digitális szövegek teljes térhódításakor éppen a mélyolvasást (és vele együtt a fent listázott kognitív készségek egész sorát) veszélyezteti. Az agy ugyanis végtelenül adaptív: képes új pályákat és kapcsolódásokat kialakítani a különböző területei között. Csakúgy, mint amikor a kisgyerekek olvasni tanulnak: ezért tart ez a folyamat akár évekig is, és ezért végződik csaknem minden esetben sikeresen.

Az online hírek szkenneléséhez azonban másféle módon viszonyul az agy, mint a hosszú, összefüggő történetek olvasásához; itt ugyanis nem a mély és részletes megértésen, hanem a nagy mennyiségű információ felületes átfutásán, a kulcsinformációk megtalálásán és végül a továbblépésen van.

A digitális szövegek ráadásul sokszor nem is lineárisak – vannak bennük például linkek, amik máshová vezetnek minket, megszakítják az olvasási folyamatot, teljesen átépítik a szöveg szerkezetét. A mi döntésünk, hogy rájuk kattintunk-e vagy sem, a digitális olvasás tehát gyakran teljesen egyéni útvonalat követ.

Mindez alááshatja a koncentrációs képességeinket, hogy csak az egyik legegyértelműbb következményt említsük. Ezért esik nehezünkre az, ha hosszasan kell foglalkozni ugyanazzal a történettel.

Kulturális aggályok

Wolf azt is megemlíti, hogy a kulturális-technológiai változások nem csak a 21. században adnak okot az aggodalomra és bizonytalanságra. 5500 évvel ezelőtt, amikor még újdonságnak számított, Szókratész a tudásra és tanulásra tett megjósolhatatlan hatásaira hivatkozva ellenezte az olvasás és írás bevezetését. Persze, végül bevezették, és annyira komplex módon hatott az emberiségre, hogy mára ezt már képtelenség lenne kibogozni. Nem tudjuk, milyen lett volna egy Szókratész-féle világ, de ma valószínűleg senki sem állítaná, hogy az írás-olvasás bevezetése negatív következményekkel járt.

És legyen bármi is egy mai gondolkodó véleménye, nem teheti meg, hogy a beláthatatlanság okán figyelmen kívül hagyja vagy elutasítja az internet jelentőségét. Aki csak egy kicsit is jártas a kérdéskörben, tudja, hogy ez nem egy klasszikus tyúk-tojás probléma; nem arról van szó, hogy a kultúra idézi elő a technológiai megújulást vagy fordítva. Sokkal inkább, hogy a társadalmi és digitális dinamikák összefonódó egymásmellettisége hogyan változtatja meg az embert és az emberi létet (aki kíváncsi erre, olvasson például Ropolyit).

Tallár Ferenc filozófus így gondolkodik erről:

“Egy ideje én is elsősorban azt olvasom, amihez a Weben hozzáférek. Mert gyorsabb, olcsóbb, a digitalizált forma a jegyzetelés, a kivágások és beillesztések sokkal hatékonyabb lehetőségeit kínálja, mint a papírra nyomtatott szöveg. […] Megszületett a szövegek társalkotójává (vagy inkább társrendezőjévé) előlépett olvasó. Csakhogy ez az új olvasó […] meglehetősen türelmetlen. Nehezen viseli a blog terjedelmét meghaladó írásokat. Eredményt akar minél előbb, mondjuk így: akciót.”

Hát, itt van: türelmetlenekké váltunk. Vagy csak hatékonnyá? Hiszen ki ne vágná rá azonnal erre, hogy: ebben a modern világban a figyelem és az idő a legfontosabb erőforrás. Miért pazarolnám, olyasmi olvasásával, amiről nem lehet azonnal megállapítani, megéri-e? Csupa jogos felvetés, szelektálnunk kell, különben odaveszik az energiánk.

De ezzel együtt megjelenik az a kérdés is, hogy ez szükségképpen azt jelenti, a hatékonyság oltárán feláldozzuk a valódi odafigyelést? Érdekes paradoxon bontakozik ki a figyelemközpontú digitális környezet működése körül: a rengeteg információ és a bősz válogatás szétaprózza a drága figyelmet, és a gyerek néha elveszik a sok bába között.

(Itt érdemes szót ejteni a valódi gyerekekről is, akiknél a digitálisan eltöltött idő és az olvasási kedv között negatív összefüggést tapasztaltak. Milyen lehet úgy felnőni, hogy nem mesékbe és regényekbe, hanem a képernyőbe feledkeznek bele?)

Akkor most mi legyen?

Úgy látom, itt az segíthet, ha szétválasztjuk a céljainkat, és képbe hozzuk magunkat a saját olvasási és kultúrafogyasztási szokásaink befolyásoló hatalmával. A technológia és a változás adott, és haladó szellemű és a technológiai megújulást tudatosan a javunkra fordító emberekként élnünk kell az ebből fakadó lehetőségekkel. A választásaink kultúrateremtő erővel bírnak. A digitális olvasás a készen kapott információ minden előnyével megajándékozhat minket; de ez csak akkor igazi előny, ha tényleg gazdagít, és nem egy szintén elemi dolog helyébe lép.

Az olvasás élvezete és valósága azért nem kophat ki az életünkből, mert nem helyettesíthető. Egy történet ilyen módon való befogadása részvétel: az író megadta a képzeletünknek a körvonalakat, és mi, ahányan vagyunk, annyiféle módon színezzük ki. Ez tartja életben a történeteket, az író és az olvasó örök közjátéka, kölcsönhatása. Nekünk felelősségünk van abban, hogy fenntartsuk ezt a dinamikát. Ez tesz minket emberré, hogy kiolthatatlan a kapcsolódás iránti vágyunk, hogy képesek vagyunk a hagyományok, az emlékek és a megújulás összességében harmóniára lelni. Ha hagyjuk homályba veszni az utat, ami odáig vezetett, a megújulás is értelmezhetetlen.

Talán Szókratész is használta volna az internetet, ha létezett volna az ő korában. De vajon ugyanígy gondolkodott volna, ha kézhez kapja az igazságosság definícióját?