A piros talpak és egy haszontalan könyök esete.

Írta: Najoua Belayane

- Shukraan! Köszönöm a fáradozását!

- Hát jó nagy csomag, az biztos - bólogat nagyokat a postás, és odaadja a csomagot a lánynak. - Viszlát!

- Mégegyszer köszönöm! Viszlát! - köszön el a postástól Amira, és a nagy dobozzal a kezében már sétál is visszafelé a hajó fedélzetére. Ahogy fellép a hajóra, érzi a lába alatt mozgó folyót. Ide-oda dülöngél a hajó annak ellenére, hogy a horgony le van fúrva mélyen a folyó medrében. Még mindig nem tudta megszokni, hogy egy hajón dolgozik, még ha csak egy időre is. És azt sem tudta megszokni, hogy visszatérhetett a gyökereihez, ha csak pár hónapra is. 

De ki Amira? És mit keres egy hajón? Egyáltalán milyen hajón van és hol?

Nos Amira, a mi főhősnőnk a “Dahabibi-én szerelmem” nevű hajón, Egyiptomban, Luxor városában imbolyog éppen, és próbál beegyensúlyozni az ajtón, hogy bevigye a férfinak az 1993-as cipőkollekciót. A Nílus ma kifejezetten szeszélyes, és olyan nagy mennyiségű víz áramlik a medrében, ami egyáltalán nem jellemző a folyóra.

- Hahó! Monsieur, megjöttek a cipők! - kiabál Amira, de mintha a föld nyelte volna el a férfit. Amira komótosan felrak egy kávét, hogy legyen mire a férfi megérkezik, és szépen lassan elkezdi kipakolni az összes cipőt. Egymás után szedi ki egyesével, minden darabra úgy vigyázva, mint ha egy-egy aranytojás lenne. Már évek óta dolgozik a férfinak, de még mindig nem tudta megszokni a cipők látványát. Mikor kisgyermek volt, csak az álmaiban léteztek ezek a cipők. Azt tervezgette, hogy mikor majd felnő, ő is ilyenekben fog járni-kelni. Addig sajnos még nem jutott el, hogy megengedhesse magának ezeket a cipőket, de mikor felvették az asszisztensi pozícióba, úgy érezte, hogy ő a legszerencsésebb ember a világon. Őt, a kis Amirát, aki a kairói porban lelte a legnagyobb örömét gyermekkorában. Aki a kóbor kutyákat kergette. Aki hamuval sminkelte ki magát, és aki a felakasztott ruhák között kergetőzött. Igen, neki sikerült kemény munkával felküzdenie magát addig, hogy a férfi asszisztense legyen. És milyen jóságos hozzá a férfi. Néha kicsit szétszórt ugyan, de hát melyik divattervező nem az. 

Amira már kiskora óta imádja a divatot és mindent, ami azzal kapcsolatos. Bár ő soha nem volt egy kreatív lélek, titkon mindig azt remélte, hogy egyszer majd ő is valahogyan hozzájárulhat a divat világához. Nem vágyott ő hírnévre, se nagy vagyonra, csak egy kis darabot akart hozzáadni ehhez a csillogó, álomszerű világhoz. 

Amira már rég végzett a cipők kipakolásával, újra és újra átrendezte őket, de a férfi még mindig nem jött.

- Hol lehet? - kérdezi hangosan a mi Amiránk, de persze senki nem válaszol. - Najó akkor elfoglalom magam addig - ezzel az elhatározással leül az íróasztalához, és elkezd kutakodni a táskájában. Még mielőtt ide utazott volna az új kollekció lebonyolítása miatt, Párizsban vett egy körömlakkot. De most vajon hol lehet? Biztos benne, hogy ebbe a táskába dobta bele. Persze talán nem kéne dobálni a cuccait, de akkor sem tűnhetett el! 

Hát bizony fontos lenne, hogy Amira megtalálja azt a bizonyos piros körömlakkot, mert ha nem találja, akkor a mi kis történetünk kénytelen a végéhez érni. 

- Ez az! - kiált fel Amira, mikor a táska legalján megérzi a kis piros körömlakkot. Kihúzza, óvatosan lecsavarja a tetejét, hogy nehogy valamit összekörömlakkozzon, és elkezdi festeni a körmét. És no lám éppen ebben a pillanatban nyílik az ajtó, és belép rajta Christian. Christian Louboutin, akinek a cipői a nőiesség, a luxus és az elegancia megtestesítői. Aki a gumiborításos sarokkal lehetővé tette, hogy bármilyen padlón lehessen magassarkút hordani, anélkül, hogy károsítanánk azt. Aki a revütáncosoktólmerített ihletet, és az ötletei az egekig emelték. És aki most a kezében basbous-ával (egyiptomi sütemény) sétál be az ajtón nagy boldogan odaköszönve a titkárnőjének, aki pontosan ugyanabban a pillanatban úgy megijed, hogy a könyökével meglöki a kis piros körömlakkot, ami e váratlan fordulat hatására kénytelen kiborulni és elárasztani Amira asztalát.

- Oooo jajjj! - szörnyülködik Amira.

- Amira! Ne kiáltozzon, mint egy fába szorult féreg az Isten szerelmére! - mondja kicsit bosszúsabban Louboutin.

- Igen! Igen, csak hát……. - mondaná Amira, de aztán rájön, hogy mindegy mi történt, mert a férfi már el is indult a cipők felé, így csak legyint egyet - Á hagyjuk! - és elindul a mosogató felé. 

- Amira! Ez az összes cipő? - kérdezi Loubutin, és nagy sóhajtozások közepette veszi elő a jegyzeteit, amiket a mi Amiránk szépen sorban összefűzött és amik egy szempillantás alatt szanaszét szórva hevernek a szobában.

- Igen! Mindent kipakoltam! - válaszol készségesen.

- Nem is tudom! - csügged el a divattervező. - Nézd! A vázlataimon annyival energikusabbnak látszanak. Így élőben meg olyanok, mint kis hervadt virágok mezeje. Nincs bennük semmi élet - csóválja a fejét, és a vázlatokat nézegeti minduntalan.

A mi nem mindennapi főhősnőnk már megszokta ezeket a költői kérdéseket, amikre a divattervező valójában nem vár választ, így most sem szól egy szót sem. Ilyenkor a tervezői csönd a legjobb segítség. Meg amúgyis minél hamarabb le kell mosnia az asztalát, mert ha rászárad, akkor nincs visszaút. Még körömlakklemosót sem hozott magával. Persze valamilyen alkohollal csak le tudná szedni, de akkor az egész hajón a tiszta szesz szaga terjengene. Mikor Amira elkezdi sikálni az asztalát, amire már félig rá is száradt a körömlakk (minek kellett neki gyorsan száradót vennie), Loubutin a hirtelen zaj hallatára kizökken a divattervezői gondolatokból, és odapillant a mi nem mindennapi főhősnőnk felé.

- Amira legyen már egy kicsit… - kezdi el a divattervező a mondatot, de már nem fejezi be. Vagy legalábbis nem úgy ahogy akarta. - Mi ez a szín? - kérdezi Amirától.

- Bocsánat! Elnézést! Véletlen felborítottam a körömlakkom mikor megérkezett Monsieur, és kiborult az egész. De ígérem, hogy az egészet lemosom, és tisztább lesz az asztal, mint újkorában - mentegetőzik Amira, aki szegényke még nem is tudja, hogy az a kis könyökmozdulat váltotta valóra nemcsak az Ő álmát, hanem még több ezer nőjét is.

- Ne! - tiltakozik a divattervező. - Nehogy lemossa! Éppen most adott egy ötletet. Van még abból a körömlakkból?

- Hát talán mégegy pici maradt az üvegcsébe - feleli Amira, és már nyújtja is oda a piros körömlakk üvegét Loubutinnak.

Loubutin pedig odamegy a cipők sorához, megfogja az aktuális kedvencét az éjfekete tűsarkút, és befesti a talpát a körömlakkal pirosra.

- Ez az! - kiált fel boldogan. - Ez hiányzott a kollekcióból! Maga egy zseni Amira! Most azonnal írja meg Párizsba, hogy le az ilyen unalmas színű talpakkal. Mindegyik cipő talpát fessék pirosra. Pontosan ilyen pirosra. Írja meg a körömlakk nevét, számát, mindent, ami szükséges lehet a szín kikeveréséhez - hadarja olyan gyorsan Loubutin, hogy a mi főhősnőnk alig győzi jegyzetelni. - Magának pedig hálám jeléül odaadom ezt a párat! Az első piros talpas Louboutin cipőt - a divattervező odamegy, belerakja Amira kezébe, és nagy örömében kimegy a hajó orrára, hogy elmondja a szerelmének élete egyik legmeghatározóbb pillanatát.

A mi kis Amiránk pedig ott áll, teljesen ledöbbenve, kezében a két Louboutin cipővel, és azon gondolkozik, hogy vajon hogyan kéne megmozdítania a kezét, hogy ne okozzon kárt a cipőkben. Úgy érzi, hogy mindjárt elájul. Nem elég, hogy kapott egy pár igazi Louboutin cipőt, de a divattervező még a körömlakkját is felhasználja. Mikor már szerencsésen túljut ezen a problémán, és leül, hogy megírja a leveleket, amiket Christian Louboutin kért, a gondolatai minduntalan visszatérnek ahhoz az ominózus pillanathoz, mikor az addig haszontalannak tűnő könyökével éppen a titkon dédelgetett álmát valósította meg. Ha nem is vált híressé, se gazdaggá a személye, most már akkor is örökre belevésődött a divat láthatatlan könyvébe, boldoggá téve nők ezreit, akik egy-egy piros talpú Louboutin cipőben úgy érzik, hogy mindenre képesek. Merthogy azt mesélik: “A Louboutin cipők nem csak öltöztetnek, de egyenesen a mennybe is emelnek.”