A várpalotai Készenléti Lakótelepet a II. Világháború után a hőerőmű és az alumíniumkohó dolgozói számára építették. Az akkoriban méltán népszerű szocialista kisváros azóta elnéptelenedett, a lakók többsége elvándorolt, számos kereskedelmi és kulturális szolgáltatás megszűnt. Utánajártunk, mi okozhatta ezeket a változásokat.

Írta: Barla-Szabó Zsófia

Nagypéntek van. Épphogy csak elmúlt dél, amikor a Várpalotát Székesfehérvárral összekötő 8-asról lekanyarodok egy keskeny, hepehupás kis bekötőútra, hogy néhány perccel később megérkezzek úticélomhoz. Kis noteszemet és tollamat szorongatva kászálódok ki az autóból, fényképezőgép híján pedig telefonomat is zsebembe csúsztatom, hisz feltett szándékom képeket készíteni. 

Egy sárga és egy lila műanyag kismotor áll gazdátlanul a kocsma bejárata mellett. Az üvegajtó szélesre tárva, bentről halk zeneszó hallatszik. Sehol egy ember. Különös nyugalom telepszik rám, ahogy a kockaházak között ténferegve átveszem a hely sajátos, békés hangulatát.. 

A várpalotai Készenléti Lakótelepet a Második Világháború után az inotai hőerőmű és az alumíniumkohó dolgozóinak építették. Ők vállalták, hogy a nap huszonnégy órájában készenlétben állnak, innen származik a telep neve.

A háborút követő lakáshiányt az 1940-es évek végén még inkább felerősítette az európai városok iparosodása, amelyet az állam lakótelepek felhúzásával próbált megoldani. A tömbházakat kezdetben az alapítók és a vezetők lakták, később, a folyamatos építkezéseknek és terjeszkedésnek köszönhetően egyre több fizikai munkás is beköltözhetett családjával a kor minden igényét kielégítő Készenléti Lakótelepre.

Jól látható, hogy Várpalota népessége a szénbánya fellendülésével, valamint az erőmű és a kohó megépülése után ugrásszerűen megnőtt. 

Forrás: KSH

Az 1950-es években már működő - akkor November 7-nek nevezett - inotai erőmű, az alumíniumkohó és a várpalotai szénbánya működtetéséhez több ezer munkásra volt szükség; az ő és családjuk lakhatását szolgáló blokkot közvetlen a hőerőmű melletti domboldalra építették fel. A lakóteleppel közel egyidőben nyílt meg az általános iskola (először a gyárban, majd önálló épületben), a bolt, a posta, az orvosi rendelő, sőt még a cukrászda is. Ezzel tehát a komfortos otthonon kívül a helyiek számára helyben teremtették meg az oktatás, az egészségügyi és kereskedelmi ellátás, valamint a művelődés és az aktív kikapcsolódás lehetőségét is.

Délutáni csevej a lakótelepen

Két idősebb hölgyhöz lépek, akik a délutáni napsütést kihasználva a kockaházak közti padok egyikén kuporogva. Szigorúan rám pirítanak, amikor szemben velük a füvön helyezkedek el. Még túl hideg a föld és a talaj egyébként is nedves, vigyázzak az egészségemre – intenek ellentmondást nem tűrő hangon. „Volt itt minden, amit csak el tud képzelni! Ha úgy hozta, néha hetekig el sem hagytuk a lakótelepet a gyerekekkel. Nem hiányzott innen semmi, kedvesem, nekünk akkor ez jelentette a világ közepét!”

A Béke Művelődési Ház több száz fős termeiben korábban került vászonra a legújabb mozifilm, mint a közeli Székesfehérváron, az épület falait pedig olyan világhírű művészek festményei és mozaikjai díszítik mind a mai napig, mint Rozsda Endre és Bernáth Aurél. Várpalotai diákok százai tanultak úszni a lakótelepi strandon, mi több, egykor válogatott öttusázók edzettek itt. A környező településekről sokan a kohó egészségügyi központjába jártak fogászatra vagy szemészetre. Gyakorlatilag a semmiből született meg a virágzó szocialista kisváros, a Készenléti Lakótelep.

„Mit telep: városrész! Valamikor ez volt a környék központja. A megyehatáron lévő Csórról, de Várpalotáról is ki-kijártak ide az emberek vásárolni, színházat nézni az erőmű vagy a kohó kultúrházában. (Mert mindkét gyár épített ilyet: sajátos vetélkedés és presztízsharc folyt a két vállalat között (…)) De jöttek strandolni is (…). A telep ABC-áruháza nevezetes beszerzőhelye volt a környék háziasszonyainak: ha valami hiánycikknek bizonyult (és az úgynevezett szocializmusban mindenből hiánycikk lett), itt bizony megtalálhatták.”

Pekarek János 

Forrás: Népszabadság (2002)

„Ha kellett tíz szánkó, csak telefonáltam egyet a kohóba, másnap pedig a kisiskolások már vígan csúszkáltak a domboldalon. Az iskola is az erőművesek ötlete volt. Mindent megoldottunk magunk.” A hetven körüli férfi papucsot és mackónadrágot visel, épp a szemetet viszi le, mikor megszólítom – eleinte vontatottan beszél, majd ömleni kezd belőle a szó. Régi munkáját siratja, barátait hiányolja, a régi időket élteti. Szeret itt élni? Csak legyint, és annyit mormol, régen minden más volt.

Az iskola falait a tanulók díszítették

A gyárak dolgozói stabil munkahelyüknek köszönhetően élhető hellyé tették a lakótelepet, a korszakhoz képest jó életkörülmények miatt pedig a helyiek elégedettek voltak. A gyári dolgozók idejük nagy részét mind a munkában, mind pedig lakóhelyükön együtt töltötték, a nők a helyi iskolában tanítottak, a postán vagy a boltban dolgoztak, gyereket neveltek. Az összetartó közösség hozzájárult az általános jó hangulathoz.

Az 1990-es évek végén hozott környezetvédelmi előírások, az erőmű elavulása miatt a Magyar Villamos Művek 1999-ben nem írta alá az erőművel kötött szerződés meghosszabbítását. A hőerőművet 2001 végén végleg leállították, a balesetveszély miatt több épületét lebontották vagy felrobbantották. Bár a szomszédos alumíniumkohót a mai napig használják, a hőerőmű (és nem sokkal korábban a bánya) leállításával sok ezer ember egyszerre vált munkanélkülivé, ezzel párhuzamosan pedig a Készenléti Lakótelep is veszített varázsából.

Az erőmű volt dolgozói más lehetőségek, munkahelyek után kutatva elhagyták a lakótelepet, amaradók közül sokan lecsúsztak. Az ingatlanárak hirtelen csökkentek, és jellemzően kevésbé tehetősek, vagy önkényes lakásfoglalók települtek be. Többségük munkanélküli volt.

Az erőmű dolgozóinak felépített művelődési ház elnéptelenedett, az gyermekek számára kialakított iskola diákjai megfogyatkoztak.

Mindössze néhány garázson látszanak a használat nyomai

A Készenléti Lakótelep árnyéka régi önmagának. Az épületek többsége amortizálódott és lakhatatlanná vált, megszűntek a szolgáltatások és a a közösségi programok.

Az alumíniumkohó dolgozóinak száma 1959-től (1193) 2002-ig (746) közel ötszáz fővel csökkent, és ehhez nem számoltuk hozzá az erőmű leállítása okozta munkanélküliséget. A Központi Statisztikai Hivatal szerint 2009-ben a Készenléti Lakótelepen élők foglalkoztatottsági aránya alacsonyabb Várpalota átlagánál (55,5%), a foglalkoztatott nélküli háztartások száma pedig kifejezetten magas, közel a háztartások felét érinti (47,1%). A születési arányszám a lakótelepen az országos átlaghoz képest is ijesztően alacsony: Magyarországon a 2000-es évek óta ez a szám 9-10 körül mozog, míg a Készenléti lakótelepen a 0,5-öt sem éri el.

Szentháromság: a strand, a kocsma és a sarki ABC

„A művelődési ház egykori funkciói közül ma már tulajdonképpen csak a presszó üzemel. Nem adnak jó kávét, de aki kedveli a szocióhangulatot, térjen be! Azért a három Rozsda Endre – mozaikért, amelyek a presszó falait díszítik.” 

Szekér Szimonetta 

Forrás: National Geographic (2006)

Kimászok az üres medencéből, majd a kidőlt drótkerítésen óvatosan átlépve a régi munkásszálló felé veszem az irányt. A létesítmény néhány évvel a lakótelep tömbházai után épült, hogy az erőmű dolgozói közül további 200 főnek biztosítson szálláslehetőséget. Egészen 2003-ig üzemelt – tudom meg a középkorú férfitól, aki időközben hozzám lép. Egészen idáig a romos épület fényképezésével bíbelődtem, most pillantok csak körbe igazán. Észre sem vettem, hogy az omladozó szállótól néhány méterre egy teraszon emberek beszélgetnek. Egy újabb kocsma. Hamar kiderül, hogy a lakótelepen a két poharazón kívül semmilyen vendéglátó egység nem üzemel, és hogy éppen a kocsma tulajdonosával beszélgetek.

„Az itt élők többsége Székesfehérvárra vagy Veszprémbe, többen Mórra járnak dolgozni. Ez minden nap több óra utazás jelent. A legnagyobb problémánk, hogy mindenért be kell járnunk a városba. Sokaknak autója sincs, busz csak ritkán közlekedik… Nem tudok egy kiló húst venni, hogy ebédet főzzek a családomnak.”

A Készenléti Lakótelep ABC-je évek óta bezárt, mindössze egy apró közért igyekszik kiszolgálni az itt élők igényeit. Az orvosi rendelő udvarát és környékét áthatolhatatlan gaz borítja, alig férek oda a kerítéshez képet készíteni. A posta ajtaján lógó lakatot kikezdte a rozsda, az egykor szebb napokat látott munkásszállót pedig már csak állatok lakják. A futballpálya kapuin több éve nincs háló, holott a patakparti füves terület egykor a fiatalok egyik kedvenc helye volt. Az iskolán és az óvodán kívül egyedül a kocsma működik a lakótelepen, és mindössze egy buszjárat köti össze a lakótelepet Várpalotával.

„Egyszer már bezártam a kocsmát. Néhány évig máshol éltem, mással foglalkoztam. Két éve döntöttem úgy, hogy visszajövök és újra megpróbálom.” Figyelmesen hallgatom tovább a kocsmáros történetét, miközben egyszerre feltűnik, mennyire barátságosak az itteniek. Bárkit is szólítok meg, az néhány percre megállva készségesen válaszol feltett kérdéseimre. Többen önként lépnek hozzám, hogy felajánlják segítségüket – szembetűnő, hogy nem ide tartozom. Az itt élők általában ismerik egymást, tudják, ki melyik házban lakik, mit dolgozik, milyen családi háttérrel rendelkezik…

Szavaikból süt a feltétlen ragaszkodás – bár az elégedetlenség általános, az itteniek nem akarják (vagy talán nem tudják?) elhagyni a lakótelepet. Itt akarnak élni. Itt akarnak jobban élni. Büszkén mutatják az új játszóteret, mely mindössze egy alacsony piros csúszdából áll, és őszintén mosolyogva dicsérik a zöldövezet nyugalmát. Hangjukból nem hallom ki az elvágyódást – bár tisztában vannak a lakótelep negatívumaival, pozitívan tekintenek a jövőbe. Lenne igényük a változásra, a környezet közös megújítására, talán csak a szervezés hiányzik a tettrekészség mögül.

Épp egy alacsony, szőke kisfiú szalad ki a kocsmából nagy vidáman. Négy-öt éves lehet talán. Játszópajtása nem lévén, egyedül pattan fel lila kismotorjára, hogy aztán mellettem elszáguldva körözni kezdjen az egyik lakóház körül. Rutinosan veszi be a kanyarokat, látszik, van benne gyakorlata. Ő volt az egyetlen gyerek, akit láttam. A sárga járgány magányosan várakozik tovább a fal mellett.

„A nemzedékeket felnevelő Készenléti Lakótelep alapítói közül ugyanis egyre többen távoznak a domb mögé: a temetőbe. Helyükre pedig fiatalok jönnek, akik nem kötődnek sem az erőműhöz, sem a kohóhoz: reggelente külön buszok érkeznek értük, hogy Székesfehérvárra, Veszprémbe vigyék őket, betanított munkára, futószalag mellé.” 

Pekarek János Forrás: Népszabadság (2002)

Vajon szüleihez hasonlóan a lilamotoros kisfiú is az itteni élet mellett dönt majd? Lesz még valaha víz a strand medencéjében? Mi történik majd a balesetveszélyesen romos épületekkel és azok lakóival? Kérdésekkel érkeztem a Készenléti Lakótelepre, és bár valamennyit megválaszolták a helyiek, kérdésekkel távoztam néhány órával később.