2021.01.24. Írta: Najoua Belayane

– Ezt nem hiszem el! Most nézd meg, ez a nadrág se jó rám – mondja Adairának a barátnője, miközben a falu egyetlen boltjában állnak, ahol van tükör.

– Ne legyél már ilyen levert. Biztos a nadrág van elszabva – int egyet Adaira.

– Ja, persze. Vagy inkább az én testem van elszabva. Olyan rövidek a lábaim, mintha Istennek el kellett volna rohannia és nem lett volna ideje befejezni, így hát ennyi jutott. A lábaim fele olyan hosszúak, mint aminek lenniük kéne – persze ez enyhe túlzás volt. – De ha már ilyen lábakkal áldott meg a sors, akkor legalább olyan helyre születtem volna, ahol az ember tud magassarkút hordani, mint Amerika. Az a cipő… az a cipő…  tudod amit múltkor láttunk.

– Mikor? – kérdezi Adaira, mert őszintén szólva már kezdenek összefolyni a napok, és ugyanolyannak tűnik az összes, így a háborúval a levegőben. Minden nap ugyanolyan félelemben és rettegésben telik, nem beszélve a diktatúráról, amit Salazar alakított ki.

– Hát tudod! – noszogatja a barátnője a mi Adairánkat. – Mikor múltkor belopakodtunk a hadnagy szobájába, és néztük azt az amerikai műsort. 

– Ja azt, amiben úgy énekeltek? – kérdezi Adaira a barátnőjétől, miközben visszarendezi a ruhákat, amiket szétszórtak az üzletben.

– Igen, igen és a bemutatón az a színésznő… tudod… na hogy is hívják? – töri a fejét a lány. – Mondjad már! Neked van mindent befogadó memóriád.

– Judy Garlandról beszélsz?

– Igeeeen! Na az a cipő, amit viselt, pont annyira emelne meg, hogy ne látszódjanak a félreszabott lábaim – és lábujjhegyre állva méregeti magát a tükör előtt.

– De azt ugye tudod, hogy azt nem is egy amerikai tervezte? – néz fel a barátnőjére Adaira, mire a lány hátat fordít a tükörnek és szembenéz Adairával.

– Hát akkor ki? – kérdezi értetlenül.

– Egy olasz cipőtervező.

– Mindegy! – húzza fel a vállát a barátnő. – Az a lényeg, hogy ki és hol viselte. De felejtsd is el, hisz ide úgyse jut el. A kormány soha nem fog semmit beengedni az országba, amihez nem fűződik érdeke. Én pedig örökre ilyen elszabott maradok – mutat magára a tükörben. Adaira tudja, hogy a barátnőjét sokkal jobban bántja ez a dolog a magasságával, mint amennyire kimutatja. Az iskolában ezért csúfolták, a táncokban ezért nem állt előre, és sok fiú ezért nem akarja még most sem elhívni randira. 

– Na jó, most még meg kell írnom a mai összesítést. Utána mehetünk.

– Jól van, kis buzgómócsing, én kint megvárlak. – Ezzel a barátnő kisétál és Adaira már csak az ajtó csapódását hallja.

A bolt napi összesítő lapjára Adaira ráírja az összes eladott árut, a selejtes árut (bár az mostanában nemigen van, mivel az embereknek a rossz is jobb, mint a semmi), és a beérkezett árut. Az utolsó sorban, ahovaír, ez szerepel: 1939. 09. 21, Águas de Moura, Portugália. Adaira szerette ezt a munkát, még ha egy kicsit monoton is volt, de legalább lefoglalta magát és nem tengődött egész nap az utcán, mint a többi fiatal.

Miután bezárja a boltot és elindulnak hazafelé, Adaira hamarabb elköszön a barátnőjétől, mint ahogy általában.

– Még el kell mennem valahová – mondja a mi Adairánk a barátnőjének.

– Hát jó! Nagyon titokzatos vagy. Akkor majd holnap – int a barátnője és Adaira örül, hogy nem kérdezősködik tovább. Őszintén szólva Adaira nem talált ki semmi alibit, de nem akarja megmondani, hogy hova is megy tulajdonképpen. Mert ha nem sikerül, akkor csak még egy csalódás éri a barátnőjét.

Adaira a falu egyik legrégebbi házához sétál el, ahol Alberto, a falu cipésze él. Bár már lassan olyan öreg lesz, hogy a falunak egy új cipészt kell keresni, Adaira megbízik benne. Az öreg cipész múltkor is a romló szemei miatt félreszabott két cipőt. Az egyik alkalommal pedig két jobblábas cipőt készített. A falunak az a pechje, hogy Albertónak nincsenek gyerekei, így senkit nem tudott megtanítani a cipészmesterségre. A többi gyerek meg csak egyszerűen fél tőle. Egyedül Adaira az, aki némileg barátságosabb viszonyt ápol az öreg cipésszel, de hát őt meg egyáltalán nem érdekli a cipészet.

– Kipp-kopp. Kipp-kopp – kopog az ajtón Adaira.

– Gyere! – kiált mély, krákogó hangján Alberto. – Adaira! – lepődik meg az öreg cipész.

– Szervusz, Alberto!

– Mi járatban vagy? – kérdezi az öreg cipész.

– Egy cipőről szeretnék kérdezni.

– Miféle cipőről? Már megint valakinek gondja van a munkámmal? – kérdezi mérgesen a cipész.

– Jaj, nem, dehogyis. Egy különleges cipőről szeretnék kérdezni – kezd bele Adaira. – Egy olyan cipőről, mint ami Amerikában most népszerű.

– Amerikában? Hol van az? – legyint Alberto. – Honnan tudjam én, hogy mi népszerű Amerikában.

„Ez így nem fog menni” – gondolja Adaira. – „Valahogy el kell neki magyaráznom.”

– Lerajzolom – mondja Adaira és egy papírt meg egy ceruzát vesz el az öreg cipész asztaláról. – Ezt egy filmbemutatón láttuk. Úgy tudom, hogy egy híres olasz cipőtervező, Salvatore Ferragamo tervezte a színésznőnek. Firenzében van egy üzlete, és olyan hírességeknek tervez cipőket, mint Greta Garbo és Judy Garland. Olyan anyagokat ötvöz, amiről senki nem gondolná, hogy összeillenek, mégis utána mindenki olyat akar. Például ki látott már ilyen talpat, mint ez itt? – fejezi be Adaira a Ferragamóról szóló kis bemutatását, és mutatja az öreg cipésznek a magassarkúról készült rajzot.

– Na jó, kishölgy! – kezdi rosszallóan Alberto, még mielőtt egyáltalán ránézne Adaira rajzára. – Először is azt megkérdezhetem, hogy milyen filmbemutatón láttátok? Netán elrepültetek oda? Vagy inkább olyan helyre mentetek be, ahova nem lehetett volna?

„Ajj, arra nem is gondoltam, hogy megkérdezi Alberto. Ezt nem kellett volna mondanom. Most mit feleljek? Azt mégsem mondhatom, hogy a hadnagy szobájába lopóztunk be.” – gondolkozik magában a mi Adairánk, de mielőtt megszólalhatna, az öreg cipész folytatja.

– Mindegy! Inkább nem is akarok tudni róla – legyint Alberto. – A másik kérdésem pedig, hogy miért tudsz Te ennyit erről a Ferragamóról? Valami külföldi kém vagy?

– Jesszus, Alberto! Itt születtem a faluban, és azóta itt is élek, hogy lennék már kém? – kérdezi meghökkenve Adaira, és kezd rájönni, hogy szegény öreg cipész tényleg egyre öregebb és egyre abszurdabb dolgokat képzel be. – Na szóval! – mutat a rajzára Adaira – Akkor segítesz? Mennyibe kerülne ennek a cipőnek a elkészítése? – az öreg cipész felveszi a szemüvegét és szemügyre veszi Adaira rajzát.

– Azt a mindenit! – kiált föl Alberto. – Te aztán tudsz rajzolni. Ezt eddig miért nem mutattad? Tehetséges vagy nagyon, Adaira. – A főhősnőnk csak nézi a rajzát és azon gondolkozik, hogy mit szólna Alberto ahhoz, ha látná a boltban levő fiókját. Tele van ilyen vázlatokkal ruhákról, cipőkről, táskákról, de soha nem tulajdonított nekik túl nagy jelentőséget. Csak ha unatkozik a boltban, akkor foglalja le magát a rajzolással és a tervezéssel.

– Na inkább abban segíts, hogy mennyibe kerülne? – noszogatja a mi egyáltalán nem hétköznapi főhősnőnk az öreg cipészt.

– Hát ez a fajta cipő nem lehetséges most – jelenti ki egyszerűen Alberto.

– De hát miért? – döbben le Adaira. – Segítek Alberto. Nagyon fontos lenne.

– Most a normális talpra is alig van anyag, nemhogy egy ilyen tömör magassarkúra. Azt se tudom, hogy milyen anyagból van – vonja meg a vállát az öreg.

– De én tudom. Ferragamo egy új anyagot használt ennél a cipőnél, mert a háború miatt nincs más. Ennek a cipőnek a talpa parafából van.

– Parafából? – veszi jobban szemügyre Alberto a vázlatot. – Az ki van zárva. Nem lehetséges – hitetlenkedik.

– Dehogynem! – makacskodik Adaira. – Higgy nekem, Roberto, abból van!

– Jól van na! Nem kell úgy felkapni a vizet. Ha ennyire fontos neked, akkor adok hozzá alapanyagot és segítek, de a parafát neked kell beszerezned. – adja meg magát Alberto.

– Nagyon, nagyon, nagyon köszönöm! – ujjong Adaira. – Most máris megyek és hozok parafát. – És már ki is rohan a kis házból, hogy a legjobb barátnőjének valóra váltsa az álmát.

Adaira tudja, hogy hova megy. A fütyülő fához, amihez régen még a nagymamája hordta. Órákig csak ott ültek alatta és hallgatták a szél susogását, ahogy a fa levelei között áthaladt. Adaira életének legszebb órái voltak. Bár a nagymamája már elhagyta a földi életet, úgy érzi, hogy a fában újjáéledt. A fa őrzi a nagymamája lelkét, gondolatait és szívét. 

Mikor Adaira odaér ennyit mond a fának:

– Szia, Mama! Gondolom nem kell elmondanom, hogy mire készülök, hisz úgyis mindent tudsz. Mikor még éltél, akkor is mindent tudtál. Úgyhogy csak egy kis parafát szeretnék elvinni, ha nem bánod. – ekkor egy meleg áramlatot érez Adaira, amit igennek vesz. Elvesz annyi parafát, amennyi szerinte szükséges, és már rohan is vissza Alberto házához.

– Itt van! Meghoztam! – kiált a mi különleges Adairánk.

– Hát nem mondom, ez gyors volt. Na gyere, kishölgy – int az öreg cipész és elkezd bebotorkálni a háza hátsó részébe, ahol a műhelye van. A műhely telis-tele van cipőkkel. Adaira bár sokszor volt már Albertonál, de itt hátul a műhelyben még sohasem. Most lenyűgözi az összes cipő, vázlat, alapanyag. Olyan, mintha egy új világba lépne be, ahol a képzelete úgy szárnyalhat, mint a szél a levelek között.

Alberto és Adaira egész éjszaka dolgoznak. A legnehezebb a parafa talp elkészítése, mivel még semelyikük nem csinált ilyet. De nemcsak ők nem csináltak ilyet, hisz még a világ is alig ismeri Ferragamo új találmányát. Milyen boldog lenne, ha tudná, hogy egy messzi-messzi kis portugál faluban egy öreg cipész és egy leendő tehetség éppen az ő parafa talpú cipellőjét próbálják a holdvilág alatt elkészíteni Adaira barátnőjének. Reggelre, mikor Adairának már indulnia kell, éppen kész vannak a cipővel.

– Nagyon köszönöm, Alberto! Számold ki, hogy mennyivel tartozom, és mikor megkapom a fizetésem, akkor rögtön odaadom.

– Ohhh – legyint az öreg cipész. – Nem tartozol Te nekem semmivel. Én tartozom neked. Rég nem éreztem ilyen szenvedélyt a munkám iránt. Csak gyártottam és gyártottam a megrendeléseket – mondja Alberto, és rég eltűnt fény csillan meg a szemében. – De ha nagyon szeretnél valamit cserébe adni, akkor azt kérem tőled, hogy holnap gyere el. Hadd mutassak néhány dolgot arról, hogy miről is szól a cipészet. Hátha megszereted – mondja Alberto, mert az éjszaka folyamán rájött, hogy Adairában sokkal több tehetség van, mint amit bárki is tudna róla, beleértve Adairát magát is.

– Rendben Alberto! Köszönöm! Akkor holnap – mondja mosolyogva a mi egyáltalán nem hétköznapi hősünk, és már fut is a bolt felé, nehogy elkéssen a munkából.

Adaira egész délelőtt nagyon izgatott, és már alig várja, hogy odaadja barátnőjének az új cipőt.

„Nagyon remélem, hogy jó lesz a lábára, mert csak úgy találomra mondtam Albertonak a számokat, ami alapján kimértük a cipőt méreteit.”

– Hát szervusz, kis barátnőm! – kukkant be a bolt ajtaján Adaira barátnője.

– Sziaaa! – kiált fel Adaira. –Van számodra egy meglepetésem – mondja és már veszi is ki a pult alól a két cipőt. – Ezt Alberto és én csináltuk neked az éjszaka – mutatja vigyorogva a két cipellőt, és közben a barátnője arcát figyeli, aki hirtelen nem is tudja mit mondjon.

– Adaira! – szólal meg a barátnő végül. – Ez pontosan ugyanolyan cipő, mint ami azon a színésznőn volt. Tudod… na hogy is hívják? – töri a fejét már megint a lány.

– Judy Garland… még mindig – mondja nevetve Adaira.

– Felpróbálhatom? – kérdezi ujjongva a barátnője.

– Persze, hogy felpróbálhatod, hiszen a tiéd – mondja Adaira boldogan. Miután a barátnője felveszi a cipőt járkál benne egy kicsit, tipeg-topog – Na milyen? – kérdezi türelmetlenül Adaira. – Jó a lábadra? Nem nyom? Nem nagy?

– Adaira! Ez tökéletes. Olyan, mintha nem is lenne rajtam cipő. Igazán az enyém? – kérdezi még mindig ledöbbenve, pár könnycseppel a szemében Adairától.

– Persze, hogy a tied. A te lábadra csináltuk. 

– Köszönöm! – mondja a könnyeivel küszködve. – Te vagy a világ legjobb barátnője. Most már senki sem csúfolhat a magasságom miatt.

– Az biztos! Most már nemcsak, hogy nem csúfolhatnak, de még irigykedni is fognak, hogy nekik nincsen ilyen cipőjük.

Hát így végződik Adaira barátnőjének a története. Adaira története pedig még csak most kezdődik. Mindenben van jó, csak meg kell látnunk. A barátnője magassága nélkül Adaira nem jött volna rá, hogy az ő életútja a cipők felé vezet. Ha Ferragamo parafa talpú cipője nem lett volna, akkor Águas de Moura lakói cipők nélkül maradtak volna, és az öreg cipész tudása a semmibe veszett volna.