Az antarktiszi őserdők mélyéről kristályos agykontrollal irányított, stop-motion gyurmamakett náci triceratopszok? A szövetségesek által összeverbuvált nemzetközi szuperügynökök, akiket egy antropomorf fehérfejű rétisas vezet? A Danger 5 a legtöbb, amit a trashfilmkultúra kitermelt magából a „szórakoztatóan rossz” filmek megjelenése óta, de mi adja a műfaj varázsát?

2021.04.10. Írta: Rada Bálint, borítókép: SBS/Dinosaur, The Adelaide Review

Miért nézünk rossz filmeket?

A trash különleges műfaj. Leginkább a filmművészet területén teremtett magának követőtábort és kulturális beágyazottságot: mindannyian találkoztunk már annyira rossz filmekkel vagy sorozatokkal, melyek már szórakoztatóak. Az egyik legikonikusabb példa erre Tommy Wiseau The Room (2003) című filmje, amely bár eredetileg drámának készült, végül vígjátékként vált kultikussá. A kínosabbnál kínosabb dialógusok, az elképesztően furcsa audiovizuális megvalósítás, a borzalmas színészi játék, a sokkolóan buta forgatókönyv és a főszereplő-rendező-mindenes Wiseau személyes misztikuma egyaránt hozzásegítették a Room-ot ahhoz, hogy kultfilmmé váljon. Az alkotás azóta annyira túlnőtt az egyszeri “rossz film” sztereotípián, hogy nem csak könyvek készültek róla - például a fontos mellékszereplőt játszó Greg Sestero, Tommy Wiseau jó barátja jóvoltából -, de áldokumentumfilm is, amiért James Franco Golden Globe-díjat is kapott.

Kép: The Disaster Artist, IMDB

De miért is rajongunk ennyire a trashért? A leggyakoribb érv a Samurai Cop, a Roller Blade Seven, a Tammy and the T-Rex vagy a The Room mellett, hogy egyszerűen szórakoztatóak: kikapcsolják az agyat, az esetenként különösen elborult történetek vagy jelenetek láttán pedig a néző egyszerűen nem tud mást tenni, csak mosolyogni. Ugyanakkor nem minden rossz film lesz kultikus Zs-kategóriás mozi. A “minőség” mellett ugyanis más tényezők is fontos szerepet játszanak.

Az egyik az őszinteség. A mű készítői mindig saját víziót visznek vászonra, mely végül a képzettség hiányától, magától a koncepciótól vagy a parodisztikus szándéktól lesz szórakoztató. A paródia ugyanakkor kétélű fegyver: a legfájdalmasabb, „annyira rossz, hogy már rossz” alkotások gyakran ebből a műfajból kerülnek ki. A Sharknado-franchise kifejezetten jó példa: míg az első film őszintén volt szórakoztató, a későbbi folytatások már tudatosan igyekeztek minél nagyobb őrültségeket felvonultatni, így mesterkéltek, kiszámíthatók és “unalmasak” lettek. Nem véletlenül tartják a paródiát a vígjátékok között is kifejezetten nehéz műfajnak: ha tudatosan a humorra játszol, nagyon nehéz eltalálni az egyensúlyt a kínosan vicces és az egyszerűen kínos között.

Szintén fontos a kreativitás és a szenvedély, illetve a körülményekből származó “misztikum”. Ezek demonstrálására talán Wakaliwood intézménye a legtalálóbb példa. Az ugandai Kampala nyomornegyedében működő “filmstúdió” akciófilmeket gyárt: legikonikusabb darabjuk a Who Killed Captain Alex?, mely hatmilliós nézettséggel rendelkezik a Youtube-on. A rendező sosem járt még moziban, a filmek költségvetéséből általában 1-1 kamerára futja, az infrastrukturális háttér pedig annyira rossz, hogy a tárhelyhiány miatt az összes korábbi filmet és nyersanyagot törölni kell, hogy a következő film elkészülhessen. Egy polgárháborús országban azonban a filmművészet reményt és szórakozást nyújt a helyieknek, a kreatív elemek (harcművészeti koreográfiák valódi mesterek által, 0 forintból manuálisan megalkotott speciális effektek, angol nyelvű narrátor) pedig garantálják azt, hogy a néző tekintete véletlenül se hagyja el a képernyőt.

A befogadói oldal mellett sem szabad elmennünk. Futótűzként terjedt az interneten az a hír, mely szerint egy kutatás a magasabb intelligenciához kapcsolta a trashfilmek élvezetét. A szalagcím ugyanakkor csalóka.

Az ironikus filmnézés a kutatás szerint egyfajta kulturális beágyazottságot kíván: amennyiben az ember ismeri a filmek klasszikus elemeit, könnyebben értelmezi azt, ha valami ezektől radikálisan eltér.

A trashfilmek fogyasztói az alacsony költségvetésű alkotásokban leginkább a mainstreamtől való eltávolodást, az újdonság erejét emelik ki – ezek alapján logikus, hogy a vizsgálati alanyok az átlagembernél jobban kötődtek a művészfilmekhez is.

Kép: Danger 5 1. évad - plakát, NeoGAF

Az albínó oroszlánszamurájtól Atlantiszig

A trashélményre építő paródiáknak se szeri, se száma, igazán sikeres és élvezetes darabok ugyanakkor viszonylag ritkán készülnek. A műfaj csúcstermékei közé tartozik egy alig ismert ausztrál sorozat, a Danger 5, melyet a helyi SBS One tűzött műsorra még 2011-ben. A két évadot megélt show kreátorai David Ashby és Dario Russo, akik nem csak rendezőként és íróként, de színészként, zeneszerzőként és producerként is közreműködtek az alkotásban. A páros 2007-ben egy hasonló humorú filmmel, az Italian Spidermannel debütált és tarolta le az internetet, a sorozattal azonban több szempontból is szintet léptek.

Az első évad előzetese

A Danger 5 első évada a ’60-as évek stílusában mesél a második világháborúról, ez pedig ízig-vérig áthatja az alkotást.

A vizuális megvalósítás a kor speciális effektektől mentes, maketteken, jelmezeken és sminkeken alapuló látványvilágát hozza a drótokon mozgatott repülőgépektől a stop-motion gyurmaszörnyeken át a játékautókig és –fegyverekig, a festett és vetített hátterektől a papírmasé falakig. A karakterek is filmes sztereotípiákra utalnak, dinamikájuk és fő jegyeik láttán pedig szintén 1965-ben érezhetjük magunkat.

A karakterek interakciói archetipikusságuk miatt különösen szórakoztatók, dinamikájuk végig lebilincselő – különös tekintettel az orosz-amerikai párosra –, kompetenciáik jól ellensúlyozzák egymást. A mellékszereplők sorában rengetegen felbukkannak: Mengele, Goebbels, Mussolini, Hirohitó, Sztálin vagy a világ elnöke is megkapja a maga játékidejét. A legkiemelkedőbb ugyanakkor az egységet feladatokkal ellátó Colonel Chestbridge, aki annyira amerikai, hogy a szó legszorosabb értelmében egy két lábon járó fehérfejű rétisas.

Az epizódok ismétlődő panelekből épülnek fel, melyek szintén a ’60-as évek narratív elemein és a felvonultatott sztereotípiákon alapulnak. A cold open után a csapat a titkos bázisán iszogat, majd megjelenik Colonel Chestbridge, és kiosztja előbb Claire-t, majd a feladatot – ez természetesen Hitler megölését jelenti. Ezután kibontakozik a cselekmény: megjelennek az elborult állatmaszkos lények, a nácik által rabságban tartott lengén öltözött nők - egyikőjük Pierre karjaiban utolsó leheletével még megoszt egy koktélreceptet -, az indokolatlan termékmegjelenítések, a leírhatatlanul bizarr ördögi tervek, és az ismétlődő snitt, melyben Hitler egy ablakon kiugorva menekül el ellenségei elől. De mit is várunk egy olyan sorozattól, ahol olyan epizódcímekkel találkozunk, mint a „Lizard Soldiers of the Third Reich”, vagy a „Fresh Meat for Hitler’s Sex Kitchen”?

Kép: Danger 5 2. évad - plakát, IMDB

A második évad még az elsőnél is tovább megy: míg ott a forgatókönyvírókat a túlzásba vitt alkoholfogyasztás vádjával lehetett illetni, a második már inkább a keménydrogok világáról szól. Húszéves ugrást követően a ’80-as évek paródiáját láthatjuk a hidegháború környezetében. Van itt minden, amitől az új korszak filmművészete ikonikussá vált: neonfények, gimis bulik, diszkók, gyorséttermek, autósüldözés, alvilág, véres leszámolások, nindzsák, dinoszauruszok, kokain, Vatikán, Brezsnyev, halhatatlan szépségkirálynő, időutazás, cápaemberek – ja, és persze a karácsony, amit meg kellene menteni. Ez a szezon nehezebben befogadható az elsőnél a még abszurdabb, váratlanabb, sokkolóbb és megbotránkoztatóbb humora miatt, azonban így is remek stílusparódiaként funkcionál. A kémfilmeken és a sci-fin túl a második évad ráadásul olyan új, a ’80-as években meghatározó műfajokat is beemel a történetébe, mint a horror-, a sport-, a modern akció- és a coming-of-age filmek.

Több mint paródia

Ez a méltatlanul ismeretlen sorozat tökéletesen összefoglalja az ironikus filmnézéssel kapcsolatos kutatás megállapításait.

A Danger 5 legnagyobb ereje, hogy úgy vegyíti a parodisztikus elemeket a trashfilmek őszinteségével, mint korábban talán még egy sorozat sem.

Egyszerre tér el a hagyományos narratív keretektől és forgatja fel őket, állít emléket egy-egy korszak vizualitásának és figurázza ki annak abszurditását, archetipizál a karaktereivel és reflektál az archetípusokra – vagyis pont attól válik szórakoztatóvá, hogy a mainstream filmgyártás szórakoztató elemeit halmozza egymásra és parodizálja ki. A sorozat ugyanakkor nem emeli piedesztálra saját paródia-létét, ahogy azt sok kevésbé sikeres alkotás teszi.

Kép: Hungary-Land, sorozatjunkie

A sorozat természetesen nem való mindenkinek, ám aki kedveli a stílusparódiákat, vagy csak szimplán kíváncsi arra, ahogy nemzetközi szuperügynökök csapnak össze makettrepülőkön kamikaze náci szuperkatonákkal az eltűnt Japán vélt légtere felett, az nem fog benne csalódni.