Giuseppe Verdi neve mindenkinek ismerősen hangozhat – vagy ha a neve nem is, a zenéje mindenképp. A romantika egyik legnagyobb zeneszerzőjeként és az olasz Risorgimento mozgalom egyik jelképeként emlékezünk rá, művei pedig ma is népszerűek, filmekben is gyakran csendülnek fel. De mi okozta sikerét? 

2021. 06. 13. Írta: Engelbrecht Azurea

Giuseppe Verdi szerény körülményekből emelkedett a 19. század egyik legnagyobb zeneszerzőjévé. 1813-ban született, a szülei kocsmárosként dolgoztak, így a családnak nem volt sok pénze. Verdi tehetsége hamar megmutatkozott: amikor 12 éves korában kinevezték a helyi templom orgonistájává, egyértelművé vált, hogy zenélnie kell. 18 éves korában Milánóba utazott, hogy a konzervatóriumban tanuljon, ahova nem vették fel, így magánúton folytatta tanulmányait az olasz kulturális fővárosban. Első operája – amely a híres Scalában debütált – hatalmas sikert aratott. Verdi szerződést kötött az operaházzal, és sok évnyi termékeny operaszerzés következett.

A romantikus opera kialakulása és jellegzetességei

A 19. század a romantika korszaka volt, melynek jellegzetességeit Verdi operái is magukon viselik. A stílus az előző évszázad racionalizmusával szemben alakult ki – először a költészetben és a festészetben: a romantika az egyénre és az érzelmekre helyezte a hangsúlyt.

Leggyakoribb motívuma a vágyakozás a szerelem, a múlt és a szabadság felé, ami nem meglepő, tekintve a korszak társadalmi történéseit. 

A korszak előfutárai az amerikai és a francia forradalom, az 1800-as évek történelmi eseményei között szerepelnek az 1848-as forradalmi hullám, az amerikai polgárháború, a kommunista kiáltvány kiadása, valamint a német és olasz egyesítési folyamatok. Ezek mindegyike a szabadság iránti vágy megtestesülése volt, és az egyén jogainak kiterjesztésére helyeződött a hangsúly. Az operákban megjelenő folyamatos vágyódás miatt a történetek gyakran szomorú véget értek – akár a főszereplő halálával.

A korszak zenéjére nemcsak a történelmi környezet, hanem a közönség is hatással volt: míg a szabadidő korábban az arisztokrácia kiváltsága volt, az ipari forradalom következtében az új középosztály számára is megnyílt a lehetőség, hogy szabadidejében és “felesleges” pénzével kultúrát fogyaszthasson, koncertekre, operába járhasson. A célközönség változásával az operák témái is megváltoztak: már nemcsak az uralkodókról szóltak a történetek, hanem gyakran az átlagember került előtérbe, esetleg mítoszok és mesék, mint Richard Wagner operáiban. Ebben az időszakban alakult ki a ma is ismert operanézés, korábban ugyanis a közönség beszélgetett vagy akár táncolhatott is.

Kép: A Scala előadóterme (Forrás: Il Giornale degli Orologi)

Verdi operái és hatása az olasz egyesülési mozgalomra

Verdi fiatalon vált sikeres operaszerzővé, legnagyobb inspirációját pedig az olasz opera színterének korábbi domináns zeneszerzői jelentették, akiknek művei szintén ismerősen csenghetnek: Gioachino Rossini (A sevillai borbély és Tell Vilmos), Gaetano Donizetti (Don Pasquale) és Vincenzo Bellini (Norma). Verdi első operái  – egyesek szerint túlságosan is – egyszerű zenei motívumokkal dolgoznak, azonban hozzáértően osztotta szét őket a zenekarra, továbbá rendkívül dallamosak. Ez lehet az egyik ok, hogy míg Verdi nézői és hallgatói hamar rajongókká váltak, a kritikusok tetszését kevésbé nyerte el.

Az egyszerű dallamokat ellensúlyozza, hogy Verdi minden operájának jellegzetesek a szereplői. Személyiségüket dalaik is átadják, erre remek példa Oscar az Álarcosbálból. Oscar egy nadrágszerep, azaz egy férfi karakter, akit egy – ez esetben szoprán – nő játszik a színpadon. Az inas magas körökben mozog, mindenkiről tud mindent, és ravaszul csak akkor fedi fel a titkokat, mikor érdeke fűződik hozzá. Áriájából szinte kézzel fogható az önelégültsége, és vidáman gúnyolódik azokon, akik részesülni akarnak tudásából.

Oscar áriája: Saper vorreste Diana Damrau előadásában

Verdi munkásságának első évtizedében nem annyira az áriái, inkább kórusművei kiemelkedőek: például a Nabucco című operában a héber rabszolgák kórusa, amely majdnem Olaszország himnuszává is vált.

A dal a babiloni fogságot megélő rabszolgák honvágyát és szomorúságát fejezi ki: ez megmozgatta az olasz nép szívét, akik elveszettnek érezték magukat az egyesítést megelőző zavaros időszakban. Már az első sor is sokatmondó: “Repülj, gondolat, aranyszárnyakon...”.

A rabszolgák kórusa: Va, pensiero, sull’ali dorate a Scala operaház kórusának előadásában

Verdi szimpatizált a Risorgimento mozgalommal, melynek célja az olasz egység létrehozása volt a Szárd-Piemonti Királyság vezetése alatt. Noha Verdi közvetlenül nem igazán vett részt a folyamatban, operái valószínűleg szándékosan ébresztettek nemzeti érzéseket a hallgatóságban. Verdi olyan hírnévre tett szert operáival, hogy ma “sztárnak” titulálnánk. Neve kódként szolgált az egyesítést támogatók körében: a Viva VERDI (Éljen Verdi) jelmondat valódi jelentése ez volt: Viva Vittorio Emmanuele, Re D’Italia, azaz Éljen Viktor Emánuel, Olaszország királya. Az olasz egység létrejötte után Verdi az első megválasztott parlament tagjává vált. Később más politikai szerepet is kapott, azonban nem igazán volt aktív, inkább a zenével és birtokával foglalkozott.

Utolsó két operáját, az Otellót és a Falstaffot többéves szünet után írta. Ezek mind szerkezetükben, mind stílusukban feltűnően különböznek a korábbi műveitől, ezért egyesek azt gondolják, Richard Wagner operái tettek ekkora hatást Verdire, és az ő példáját kívánta követni.

Operáin kívül leghíresebb műve a Requiem, amelyet Alessandro Manzoni, olasz költő és író emlékére komponált. A gyászmise, különösen a Dies Irae tétele talán a leggyakrabban játszott komolyzenei mű Mozart Requiemje mellett, és megszólal többek között Quentin Tarantino Django elszabadul című filmjében is.

A Requiem: Dies Irae részlete a Berlini Filharmonikusok előadásában