A fogolytábor kérdésköre rendszerint egy-egy szempontból merül fel, mely – még ha épp olyan alapvető is, mint a habeas corpus gondolata, olyan fontos is, mint a jogos vagy jogtalan fogva tartás kérdése, olyan sokakat érintő, mint a kiadatások, szabadon bocsátások dilemmája  vagy olyan szaftos is, mint az amerikai elnök szavahihetősége – nem kifejezetten ösztönöz arra, hogy a híreket rohamtempóban átfutó olvasóként teljes valójában mérlegeljük az intézmény létjogosultságát, fennállásának és felszámolásának dilemmáit. Pedig egy már több mint tíz éve a kedélyeket borzoló problémakör talán megérdemelné a felette való elgondolkodást, mielőtt vállat vonva továbbgörgetünk vagy reflexszerűen, egy-egy elkapott gondolatra reflektálva állást foglalunk. Teljes képet alkotni magunkban természetesen lehetetlen, de a fő okok és előzmények keretet adhatnak elfogadásunknak vagy éppen felháborodásunknak.

Akárhogy is, induljunk ki abból, hogy Barack Obama első kampányának egyik leghangsúlyosabb választási ígérete volt a kegyetlen bánásmódról elhíresült guantánamói börtön egy éven belüli bezárása, amelyet néhány órával hivatalba lépése után azonnal el is rendelt, mindmáig mégsem sikerült végső eredményre jutni a kérdésben – minden szkepticizmus ellenére is valószínűsíthetjük, nem véletlenül, nem indokolatlanul. Úgy tűnik nem csak az erődítmény, de benne rejlő fogolytábor is erős alapokon áll. A 2008-as választások egyik legfontosabb politikai témája a terrorizmus elleni háború volt, mely kapcsán a korábbi vélt vagy valós emberi jogi jogsértések is minduntalan megjelentek, Guantánamó pedig kiemelt szerepet kapott. Nem véletlenül, hiszen addigra egyértelművé vált, hogy a fogolytábor fenntartásának nem sok értelme maradt, miközben politikailag igen nehezen vállalható problémát jelent. A jelen mardosó kérdései azonban akkor is fennálltak, középpontban a foglyok további sorsával, különösen azokéval, akikről időközben kiderült, hogy nem sok közük van a terrorizmushoz. Látnunk kell, hogy bár a problémák megoldatlanok és a megoldási tervek rendre falakba ütköznek, az irányok egyértelműek, amit többek között az is mutat, hogy a jogellenes harcos (unlawful combatant) jogi kategóriájának elvetésével a kormány gyakorlatilag elvetette a jelen gyakorlat folytatásának jogi alapját, aminek mindenképp üzenetértéke van.

Támaszponttól a hírhedt börtönig

Maga a guantánamói támaszpont 1903 óta van az Egyesült Államok birtokában. Bár hatalomra kerülése után a Castro rezsim a szerződést érvénytelennek mondta ki, az Egyesült Államok azonban fenntartotta jelenlétét a területen, a támaszpont pedig a mai napig rendezetlen diplomáciai körülmények között áll fenn. A terület formálisan minden estre nem tartozik az Amerikai Egyesült Államok területéhez, és az soha nem formált jogot a terület feletti szuverenitásra, ami az amerikai jog alkalmazhatósága tekintetében számos kérdést vet fel. A Guantánamói-öbölben sem az amerikai törvények, sem az amerikai alkotmány nem érvényesül, a hivatalos közlés szerint tehát bárki fogságban tartható, aki besorolható a jogellenes harcos kategóriába. A támaszpontot, illetve az azon kialakított létesítményeket az USA már régebb óta is használta személyek fogva tartására, a kilencvenes években a haiti és kubai menekültek táboraként szolgált a terület, kiemelt szerepet azonban 2001. szeptember 11-ei események után kapott, a terrorista gyanús személyek központi fogolytáboraként, azonnal kiváltva így más országok kormányainak és emberi jogi aktivisták kemény bírálatát.

A fogolytábor körülményei

Sokan a narancsszínű ruhában a szabad ég, tűző napon térdelő embereket ábrázoló híressé vált fényképekkel azonosítják az egész guantánamói fogolytábort, pedig azok a bizonyos – egyébként valóban és vitathatatlanul ijesztő és megrázó képek – a 2012-es átmeneti időszakban készültek a Camp X-Rayben, és azóta a jóval kulturáltabb, elfogadhatóbb, az elméleti elvárásoknak megfelelő börtönkörülmények uralta Camp Deltában tartják a foglyokat. A Camp Deltán belül több altábor található 1 és 4 között számozva, ahol a számok a szigorúsági szintet jelentik, illetve Camp Echo, azok számára, akiktől különösen hasznos információkat remélnek, vagy akiket különösen veszélyesnek tartanak. A legspeciálisabb része a létesítménynek a Camp Iguana, ahová azok az emberek kerültek, akikről időközben kiderült, hogy nem érintettek a terrorizmusban, azonban egyéb körülmények miatt nem tudják szabadon engedni őket. Bár őrizetesek száma az évek során fokozatosan csökkent, a fogyás mostanra gyakorlatilag megállt, mivel számos a katonai hatóságok által szabadlábra helyezhető fogolynak egyszerűen nem találtak befogadó helyet. 

Az általánosan elterjedt híreszteléssel ellentétben a Vöröskereszt Nemzetközi Bizottságának a különböző jelentései cáfolják, hogy a körülmények rosszak lennének – bár itt azt hiszem mindig érdemes megtoldani a gondolatot egy relatíve szócskával – illetve az is tény, hogy képzett orvosi személyzet áll rendelkezésre. A táborban 2002 óta jelentősen javítottak a körülményeken, még Bush idejében betiltották a kínzással felérő kihallgatási módszereket, amelyek egykori voltát sajnos nem lehet megkérdőjelezni, még ha minden civilizált államban élő embert meg is botránkoztat a gondolat, amelyet a sokat emlegetett szükségesség – az időből való kicsúszástól való rettegés – sem igen képes tompítani.  Ettől természetesen még nagyon sok vitatható kérdés van napirenden, különös tekintettel a bánásmód és a kihallgatási technikák területén, azonban a középkori rémhíreket nem árt cizellálni.

A rendelkezésre álló adatok szerint a tábor működése alatt összesen 774 személy fordult meg Guantánamón. Az egyszerre jelen lévők maximális száma 680 volt, összetételük pedig erősen nemzetközi – a fogvatartottak nagyobb részét valóban a közvetlenül az amerikaiak által foglyul ejtett, terrorista cselekményekkel vádolt személyek alkotják, de legalább ugyanilyen fontosak, akiket más államok adtak át az Egyesült Államoknak, azt állítva róluk, hogy terroristák. Nehézséget jelent a felszámolás gondolata kapcsán, hogy sokakról hiába derül ki, hogy e téren nem bűnösök, sokszor nem lehetőket kiadni, a hazájukban rájuk váró büntetések miatt – hiszen leegyszerűsítve a nemzetközi jog értelmében nem lehet hazájának kiadni olyan személyt, akit ott alapvető emberi jogaiban való sértés, halálbüntetés, kínzás érhet ennek következményeként. Jelenleg 166 embert tartanak fogva, legtöbbjüket úgy, hogy vádat sem emeltek ellenük.

Obama és az ígéretek

A demokrata elnök, Barack Obama hivatalbalépése nagy várakozásoknak adott helyett Guantánamo helyzetének rendezése kapcsán, és amit lehetett, az Obama-kormányzat megtett a börtöntábor bezárása érdekében. 2009-ben átfogó felülvizsgálatot rendeltek el, eredményét 2010-ben hozták nyilvánosságra, melynek keretei között megállapították, hogy a börtöntáborban fogva tartott 240 ember közül 126 hazatérését engedélyezhetik, harminc jemenit a Jemenben uralkodó viszonyok miatt nem küldhetnek haza. Mindeközben 36 fogoly ügyében épp folyt az eljárás, a legveszélyesebb 48 rab kiengedését pedig egyszer és mindenkorra kizárták, mellyel párhuzamosan Obama elrendelte, hogy az Illinois állambeli Thomson börtönt készítsék fel ez utóbbiak befogadására, de sem Illinois, sem más szövetségi állam nem vállalta a veszélyes foglyok elhelyezését, ahogy a főbűnösök elleni pereket amerikai területen történő lefolytatását sem, mivel tartanak attól, hogy terrortámadás célpontjává válhatnak. Mindezek után a várakozásokhoz képest komoly meghátrálás történt, és az amerikai elnök 2012-ben aláírta azt a törvényt, amely de facto lehetetlenné tette a guantánamói fogolytábor bezárását és felszámolását, ugyanis az egyenesen megtiltja, hogy közpénzekből szállítsanak az Egyesült Államokba vagy harmadik országokba guantánamói őrizeteseket, és előírja, hogy a terrorizmussal gyanúsítottakról katonai bíróság ítélkezzen. A törvény aláírásával Obama engedett a kongresszus részéről megnyilvánuló nyomásnak, hiába beszélt előtte vétózásról, mivel a kongresszus néhány pont erejéig eleget tettek az elnök kifogásainak, szentesítette a főleg jogvédő szervezetek által vitatott törvényt. A tábor felszámolása így a tavalyi év eseményeinek következtében gyakorlatilag abbamaradt, valahol halványan azonban továbbra is hordozva magában az idővel eljövő változások ígéretét, hiszen a helyzet a megakasztás ellenére sem volt a legcsekélyebb mértékben sem véglegesnek, korrektnek vagy tisztázottnak nevezhető, azt azonban talán merészebb álmaiban sem sejtette senki, hogy már a következő évben is alapjaiban fog megremegni.

A jelen konfliktusai

A helyzet egyelőre megoldatlan, és még közel sem látszik a fény az alagút végén, sőt az elmúlt időszakban a feszültség újra kiélesedett, a fogolytábor kérdése pedig meghódította a címlapokat. „Engedjétek szabadon, küldjétek haza őket, vagy bízzátok őket az igazságszolgáltatásra!” – fogalmazódott meg az Obama elnök elé terjesztett követelés, melyet immár 150 ezer ember írt alá az Egyesült Államokban. Az amerikai közvéleményben már korábban is voltak fenntartások a guantánamói táborban alkalmazott szigor jogszerűségével kapcsolatban, civil- és emberjogi szervezetek többször tartottak tüntetéseket, felvonulásokat a foglyok ügyének érdekében, nem is véletlenül volt ez a kérdés sarkalatos pontja a 2008-as propagandának, az utóbbi hónapok eseményei azonban minden korábbinál tovább növelték a felháborodást. A drákói szigorú börtönben ugyanis többen éhségsztrájkba kezdtek, 23 embert kényszertáplálásnak vettek alá, három pedig kórházba került, sőt egyes jogvédő szervezetek már úgy tudják, hogy most már mintegy 130 ember tiltakozik önként vállalt koplalással. Mindezen túl nemrég a fogolytábor egyik részlegében erőszakra is sor került, amikor az őrök gumilövedékekkel fékezték meg a rabokat, akik tiltakoztak az ellen, hogy magánzárkákba helyezzék át őket.

 A guantánamói rabok éhségsztrájkja magát az elnököt is megdöbbentette, aki azonnali intézkedésre szánta el magát: elrendelte a fogvatartással kapcsolatos eljárások felülvizsgálását és ígéretet tett újabb erőfeszítésekre a bezárás érdekében. Ennek ellenére a helyzet jelenleg kilátástalan, az események mindenképp elgondolkodtatóak, de hogy mi lenne a tökéletes megoldás a problémára, azt egyelőre nehéz lenne megmondani. Hiszen a számtalan borzalom ellenére is vannak érvek a fenntartás mellett – bár amennyiben bármi is igaz a sötétebb hírek a körülményekről, akkor semmiképp sem ebben a formában, hanem élhetően, jogilag rendezve, a tényekről őszintén beszélve –, hiszen a biztonság kérdéséről, a terror megelőzéséről semmiképp sem feledkezhetünk el. Számtalan a kérdőjel, de ahogy arról sem egyszerű árnyalt képet alkotni, hogyan is fest a valóságban ez a sokat emlegetett börtön – valóban a középkori rémálmot idézi vagy valójában kevésbé ijesztő a helyzet, és csak az emberi jogi kérdések úgymond divatossá vált hirdetése és a média figyelme adott vastag keretet a kérdésnek, esetleg a közelmúlt eseményeinek kell tisztán hitelt adnunk, és kimondani, most húzták le a leplet a tábor valóságáról?