Tegnap, május 21-én tartotta a neves történész, John Lukacs első búcsúelőadását a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Sophianeum épületében. A 90. évéhez közeledő tudós Magyarországtól búcsúzik, mivel állítása szerint már nem fog többet visszatérni szülőhazájába. Ezen kívül 22-én még egyszer hallható a neves professzor az ELTE Gólyavárában.

A második emeleti terem már az előadás előtt fél órával dugig telt emberekkel. A kiegyezés koráról szóló előadás iránt olyan nagy volt az érdeklődés, hogy szervezőknek több másik teremben kivetőt kellett felállítaniuk, hogy közvetítsék az eseményt. A közönségben meglepő túlsúlyt képviseltek a férfiak, hölgy résztvevő alig akadt.

A kötelező akadémiai tíz perc után az idős úr megkezdte "hozzászólásait". Lenyűgöző volt, ahogy a szellemi frissesség legyőzte a korból fakadó fizikai korlátokat. John Lukacs saját bevallása szerint "a halál árnyékában" vállalta az előadást, és elképzelni se tudta, hogy Magyarországon valaha is még olvasni fogják, elvégre 67 évvel ezelőtt hagyta el az országot. Mindennek ellenére tökéletes magyarsággal, mindenféle akcentus nélkül adta elő gondolatait.

A történészi hivatás fontosságára utalt tételmondatával, miszerint:

"Előre élünk, de csak visszafelé tudunk gondolkozni."

Az előadás első felét a magyarság kelet-nyugati problémájának szentelte. Elmondta, hogy már Szent Istvánnak is az egyik legfontosabb intelme az volt, hogy Magyarország mindig a Nyugathoz tartozzon. Ez hasadást is okozott a magyar lelkekben, mert végső soron keleti eredetű nép vagyunk, de ez sok nyugat-európai nemzetről is elmondható. És inkább hasonlítunk hozzájuk, mint "a balkáni lényekhez". Szent István akkor is Európához akart tartozni, amikor a mai fogalmaink szerinti Európa még nem is létezett.

Nem sejthetem, hogy a kor, vagy az amerikai gondolkodásmód hozza magával azt az egyértelműséget, és azt a rettentő egyenes fogalmazásmódot, amit John Lukacs használ. Nyoma sincs mondataiban a egyrészt-másrészt módszerének, az elemzői mismásolásnak. Talán csak ő tudja ilyen világosan kimondani, hogy Magyarországnak hova kell tartania:

"Mégis, hadd jelentsem ki: a Kelethez NEM. Sohasem."

Véleménye szerint félreértés a kuruc-labanc ellentét is. Ez egy XVIII. századi kreálmány, és amikor Nyugatról beszélünk, az nem Bécsről vagy Németországról szól. Éppenséggel pontosan Hitler birodalmával kötött szövetségünk volt az egyik legrosszabb mozzanat, hiszen ő pontosan az ellen a nemzetközi, polgári Nyugat ellen harcolt, ahová egyedüli rokonaink, a finnek is tartoznak. Európa olyan egység, amelyben az angolok összefognak a lengyelekkel, akikkel soha kapcsolatuk nem volt, hogy közös értékeiket védjék. Nem számít az sem, hogy a Nyugat annyiszor cserben hagyott bennünket.

"A Nyugat a mi keresztünk. Mint Krisztus keresztje: egyszerre tragédia és remény. Letenni sem tudjuk."

Az előadás második részét a kiegyezés korszakának szentelte. John Lukacs elmondta, hogy a magyar közvélemény máig nem volt képes megemészteni ezt az időszakot. Egyben hibásnak tartja azt a véleményt, hogy a kiegyezésben több volt a hiba, mint a vívmány:

"Hibás, káros és bűnös a kiegyezés korszakának elmarasztalása, sőt elvetése."

Véleménye szerint a nemzetiségi kérdés feloldhatatlan volt, és Trianon óhatatlanul bekövetkezett volna, és ez teljesen független volt attól, hogy a magyar kormány milyen nemzetiségi politikát folytatott. Elmondta, hogy a történelmi Magyarország fennmaradása az Osztrák-Magyar Monarchiában volt csak elképzelhető. Minden más államalakulat a nemzetiségek elszakadását vonta volna magával, a XIX. századi nacionalizmustól feltüzelve.

Az előadás végeztével a közönség hosszú percekig tartó, viharos tapssal ünnepelte a professzort. Világos volt, hogy ez nem mai napnak, hanem John Lukacs hosszú és termékeny pályafutásának, az elmúlt 90 évnek szól.

A résztvevők előzetesen és a helyszínen is tehettek fel kérdéseket az előadónak. Itt a második világháborúhoz kapcsolódóan elmondta, hogy az 1944. március 19-i német megszállás nem a magyarok hibája volt, sőt, éppen hogy valami csoda folytán sikerült ellavírozni addig, és Hitler meglepően sokat tűrte Magyarország vonakodását és ingadozását:

"Kállay Miklós nagyon derék és nagy ember volt. Nem a legnagyobb magyar, de derék és becsületes magyar."

Egy kérdező azt firtatta, hogy hogyan látja a demokrácia helyzetét, és mi jön a demokrácia után. Erre elmondta, hogy Tocqueville a XIX. században nagyon helyesen látta azt, hogy előbb vagy utóbb, de egész Európa a demokrácia mellett fog kikötni. Tocqueville emellett helyesen látta a demokráciát fenyegető veszélyeket is, amelyek ma ugyanúgy jelen vannak, mint kétszáz évvel ezelőtt. Mégis:

"A demokráciát én úgy látom, hogy ez az Isten akarata."

Ámen.