Japán a cseresznyevirágok, gésák és szusik országa. Legalábbis a legtöbb ember fejében, és ez a sztereotípia akár még igaz is lehetne, hogyha a média által közvetített (ferdített) világ a valóság lenne. Azonban a Fuji-san szépsége, a shinkansenek tökéletessége és a kimonok kifinomultsága mögött a japán társadalom súlyos problémákkal néz szembe.

Ezeknek a problémáknak az okaként gyakran hozzák fel a gazdasági recessziót, de a háttérben egyértelműen a különböző korosztályok eltávolodása áll. A 15-30 és a 40 év feletti generációk nem értik meg egymást, a fiatalabb korosztály nem tud azonosulni a szüleik, nagyszüleik értékeivel és munkamoráljával. A szülőkkel való dacolás pedig olyan méreteket öltött, ami komolyan veszélyezteti Japán jövőjét. Ha Tokióban sétálunk, nem véletlenül látunk bohócruhákba, vagy holdjáró cipőbe öltözött, kutyafarkat vagy egyéb furcsaságokat viselő fiatalokat, akik azt az érzést keltik bennünk, hogy nincsenek tekintettel se istenre, se emberre. És ez még csak a jéghegy csúcsa.

Ahhoz, hogy megértsük, hogyan jutott el idáig a társadalom, ismernünk kell a történetét.

A Meidzsi-korszakban Japán hatalmas fejlődésnek indult, amerikai és brit mintára kapitalista piacgazdaságot alakítottak ki, és hamarosan Ázsia legfejlettebb országává váltak. Később pedig a világ második legnagyobb gazdaságává küzdötték fel magukat. A rohamos fejlődésnek azonban meg volt az ára. A mai 40-es, 50-es korosztály feláldozta a családi életet, az emberi kapcsolatokat a munkáért. A ’80-as évek Japánjában igazi értelmet nyert Johnny Cash, Sixteen tons című számának híres sora „Saint Peter don't you call me 'cause I can't go/ I owe my soul to the company store”. Az idősebb korosztályok munkamorálja elképesztően magas, szinte áhítattal imádják a munkahelyüket, és éjt nappallá téve dolgoznak. Hogy miért? Számunkra ez talán felfoghatatlan, de nekik ez a normális, a társadalom ezt várja el tőlük, és a családi modell is erre sarkallja őket. Japánban gombamód terjedtek el a kapszula hotelek, amelyeket a munkából hazainduló férfiak vesznek igénybe, hogy aludhassanak pár órát a hullaházakéra hasonlító kis fakkokban. Igen bizarrnak hangozhat elsőre, de ezt azért teszik, hogy a családjuk meg legyen velük elégedve, amiért nem este 7-8 körül, hanem 10-11 órakor jönnek el a munkából.

Sajnos az elmúlt évtizedekben a japán gazdasági recesszió a mostani fiatalokat, tízen-huszonéveseket talán jobban megviselte, mint a gazdaságot. A szüleik elvárásai rettentően magasak, minden japán tinédzser folyamatosan tanul, délután pedig különtanárokhoz jár, hogy jól teljesítsen az iskolában. Már az anyatejjel szívják magukba a munkaimádatot, viszont a gazdaság stagnálásából következő bizonytalan kilátások miatt a jövőképük elég rémisztő. Azt tudnunk kell, hogy japánban még a pénztárosoknak is diplomája van, ott a felsőfokú képzettség a munkavállalás alapvető szükséglete, legyen szó takarítókról vagy benzinkutasokról. Így aztán a fiatalok elkeseredettek, mert fogalmuk sincs, hogy a mostani gazdasági helyzetben hogyan tudnának kiemelkedni a tömegből, hogyan tudnának biztos családi hátteret felépíteni, és jól fizető állást találni.

A hatalmas stressz, az elvárásoknak való megfelelés a japán fiatalokból szélsőséges reakciókat vált ki. Az egyik leggyakoribb „megoldás” számukra, ha teljes mértékben elzárkóznak a külvilágtól, nem járnak iskolába, nem beszélnek senkivel – még a szüleikkel sem – hanem a saját szobájukba bezárva töltik a mindennapjaikat. Egész éjjel számítógépes játékokkal játszanak, tévét néznek, vagy – a nap akár 24 órájában – alszanak. Ez a betegség annyira elterjedt Japánban, hogy neve is van. Ez a hikikomori. A 127 millió emberből kb. 3-4 millió embert érint, azaz a társadalom nagyjából 3 százaléka él több, mint 6 hónapja -  mindenféle szociális tevékenység nélkül – a szobájába bezárkózva. A legtöbbször még otthon élnek, a szüleik látják el őket étellel, és ezek az (általában férfi)emberek akár több mint 15 évig is létezhetnek ebben az állapotban. A hikikomorit általában az iskolai, vagy munkahelyi sikertelenség váltja ki, egy bizonytalan ember válasza a felnőtté válás nehézségeinek elkerülésére, teljes ignorálására. Sawa Kurotani, a Redlands Egyetem antropológia professzora nyilatkozott a hikikomori okairól: „Úgy sejtem, hogy a hikikomori okozta bezárkózás egyfajta gyermeki reakció a felnőtté válás nehézségére reagálva, valamint segít is elkerülni a felnőtt szociális kapcsolatokat, melyek nem mindig kellemesek vagy könnyűek". Általában ezek az emberek nem tudják kezelni a stresszt, és a társadalmi nyomást, ami a felnőttkorban rájuk zúdul, és így menekülnek el a probléma elől. Ezt az is bizonyítja, hogy a 3-4 millió beteg 33,9 %-a tinédzser, 38,9 % a húszas éveiben jár és 23,7 % jár a harmincas éveiben. Mivel az elvárások általában a férfiakkal kapcsolatban magasabbak – hiszen nekik kell eltartaniuk a családot -, ezért nem meglepő, hogy 80 %-uk férfi. Egy hikikomori specialista a Yomiuri Shimbunnak nyilatkozta egy betegről: "Miután több mint tíz évet töltött a hikikomori állapotában, az arca olyan volt, mint egy noh maszk, teljesen kifejezéstelen. Nem volt beteg, de semmilyen érzelmet nem mutatott. Mint aki belül már régen halott volt."

Egy másik súlyos probléma – ami a hikikomori állapot után rendkívül gyakori – az öngyilkosság.

Először is, tisztáznunk kell, hogy Japánban az öngyilkosság egyáltalán nem olyan vallási tabu, mint nálunk. Az ő kultúrájuknak ez szerves része, már a szamurájok óta teljesen elfogadott módja az elvesztett becsület visszaszerzésnek, a bocsánatkérésnek, a tüntetésnek, a betegségekkel való megbirkózásnak, de bosszúk okaként is gyakran megjelenik. 11 féle rituális öngyilkosságot tartanak számon, ezek között a legismertebb a szeppuku, azaz a harakiri. Ez tipikusan egy, a szamurájok által végrehajtott öngyilkossági forma, amit akkor kellett megtenniük, amikor a becsületüket, vagy az uruk becsületét sérelem érte. Egy másik nagyon ismert formája a szamurájok és magas rangú urak öngyilkosságának a dzsunsi, ami azt jelenti, „az úr követése a halálba”. Ezeknek tudatában talán nem olyan nehéz megérteni, hogy a japán irodalomban és társadalomban egyfajta romantikus, tiszteletre méltó mód így meghalni, és inkább jelentett győzelmet, mint vereséget az öngyilkosság.

Így hát, hogyha azt mondom, hogy 2012-ben a húszas éveiben járó japánok több, mint 28%-a már komolyan elgondolkozott az öngyilkosságon – és 1029 fiatal véget is vetett az életének –, vagy hogy az öngyilkosságok és a depresszió 2,7 billió jenébe került csak tavaly a kormánynak, akkor már tisztán láthatjuk, milyen hatalmas probléma alakult ki a társadalomban. A fiatalok legtöbbje a nyomás, az iskolai és munkahelyi nehézségek és a túl magas elvárások miatt követ el öngyilkosságot. Viszont az idősebb korosztályokban már az esetek 41%-ában inkább az egészségügyi problémák miatt dobta el az életét. Tavaly több, mint 30 ezer öngyilkosságot regisztráltak Japánban.

Az öngyilkosság gondolata annyira foglalkoztatja az embereket, hogy nem csak kifejezetten „öngyilkossági helyek” vannak, hanem több öngyilkossági honlap és chatszoba jött létre. Rengetek olyan történetet hallani, hogy az interneten összeismerkedő emberek – legyenek azok tizenévesek vagy ötvenesek – együtt követnek el öngyilkosságot. Yukoko Nishihara, japán pszichológus nyilatkozta erről a témáról: "A japánoknak gyenge személyiségük van, nagyobb biztonságban érzik magukat csoportokban, és azon keresztül is határozzák meg magukat."

 Összességében a helyzet tragikus. A társadalmi szakadék olyan problémákat hozott és hozhat még Japánnak, amit talán annyira nehéz lesz megoldani, mint a második világháború utáni helyzetet. Japánnak nem egyszer már sikerült a csoda, de mivel a mai fiatalság már egyáltalán nem olyan alkalmazkodó, sem végletekig hajtható, mint régen, ezért ahhoz, hogy kilábaljanak a gazdasági gödörből, az egész nemzet összefogása, és legfőképpen a fiatal generációk elkötelezettsége és akarata kell. Az az igazi japán spiritusz és alázatosság, amit a mi nyugati kultúránk a mai napig csodál, ami átszövi Japán egész történelmét. Azonban látva a mostani kiábrándító helyzetét, jogosan merülhet fel bennünk a kérdés: mi lesz veled, Japán?