Bevezetésként le szeretném szögezni, hogy nem a pszichológiai értelembe vett belső szabadságról fogok beszélni, hanem a személyes szabadságról, arról, hogy létezik-e úgy összességében bármely közösségen belül valós szabadság. Aztán Magyarországon milyen helyzetben vagyunk ilyen tekintetben, a társadalom mely rétegétől tekinthetjük magunkat mozgásban, szólásban, szabad akaratban szabadnak. Ez miért alakulhatott ki? Toleráns-e a magyar társadalom?
Személyes meglátásaim következnek:
Forrás: https://m.blog.hu/te/tenytar/image/kordon.jpg
A "teljes szabadság" elvesztése
A kialakuló emberi társadalom, mondhatjuk azt is, hogy "eladta a lelkét az ördögnek", ugyanis a hatékonyabb együttműködésért, fejlődésért, biztonságért cserébe feladta teljes szabadságát, és az első közösségekkel együtt kialakították az első szabályokat, később pedig a rendeleteket, törvényeket. Az együttélés megkövetelte a szabályok, társadalmi normák, majd erkölcsi normák kialakulását már az ősi közösségekben. Innentől kezdve nem beszélhetünk teljes szabadságról. Az anarchista eszmékhez ezeket a több 10.000 éves szisztémát kéne lebontaniuk, ugyanis szabályok és vezetők nélkül a társadalom szétesne, az őskorba visszazuhannánk. Ez is persze az egyének differenciáltsága, különbözősége miatt van. A közösség képlékeny fogalom. Kordában kell tartani, de erre már őseink is rájöttek az őskorban, ezen ne akarjunk változtatni.
A maradék szabadság itthon privilégium...
Sajnos jelenleg olyan társadalomban élünk, amely megköveteli, hogy az elesettek, a társadalomból kitaszítottak (önhibájukból vagy önhibájukon kívül) ne részesüljenek a maradék szabadságJOGokból. (Azért emeltem ki a JOG szót, mert már az is le van fektetve, mit szabad egyáltalán.) Milyen út vezetett minket ide, hogy törvényekkel, kordonokkal taszítjuk ki hajléktalan polgártársainkat a mozgásszabadság világából? Ahogy az évek során nőtt a szakadék társadalmi osztályok, beidegződések között, és egyre több tehetetlen ember szorult ki az utcára (munkanélküliség, válság, felzárkóztatás gyenge hatékonysága), a munkás, társadalomban aktívan részt vevő személyek, akiknek munkaterheik folyamatosan nőttek-nőnek, jogosan érezhetik úgy, hogy "Aki piára költi, annak minek adjak...". Tehát egy 2006 óta tartó morális válság, 2008 óta tartó, súlyos gazdasági válság az átlagemberek toleranciaszintjét nagyon lecsökkentették, és igény alakult ki a politikai elittel szemben egy a társadalom legalját elsöprő, kordonozó intézkedésekhez hasonló cselekvésre. Szépíteni (elküldeni, elkordonozni) sokkal könnyebb és olcsóbb is, mint magát a problémát a gyökereinél fogva kezelni. Tehát a lassan újra társadalmi piramissá alakuló szerkezetben a polgárság, illetve a gazdag rétegek követelik a problémák eltüntetését. Mivel a parlamentben a szegényebb rétegeknek valódi erejük, erős képviseletük nincs, ezzel szemben a választóerő legnagyobb része a polgárság közül való, így természetesen komfortintézkedéseket akar hozni a szavazóbázisának a kormány - hozzáteszem, a legtöbb magyar párt ezt tenné.
Többség érdekérvényesítése, egy csoport kivételezettsége... Diktatúra a többség akaratából?
A demokrácia a többség vagy az érdekeit jobban képviselni tudók rendszere. Azonban itt meg van adva a lehetőség mindenkinek, hogy képviselje magát.
Sok próbálkozás volt másfajta szemléletű rendszerek kiépítésére, azonban egyik sem állta meg a helyét, mivel utópikus gazdasági, társadalmi modelleket akartak minden egyes személyre egy államon belül ráerőltetni (kommunizmus, szocializmus, fasizmus). Vagy esetleg valamely népcsoportot bűnbaknak kiáltottak ki, melyet ki lehetett rabolni, hibáztatni mindenfajta bajért, és a többség itt is rövidtávon jól járt (Hitleri fasizmus), ugyanis az ipart (részben) a rabolt pénzekből finanszírozták és dübörgött a gazdaság, a munkanélküliség csökkent, idegen nemzeteket, népcsoportokat pedig likvidáltak. Végső soron a többség akaratára hivatkozva valaki mindaddig mindent megtehet, ameddig elfogy a kisebbség és nincs kit hibáztatni. És nehogy azt higgyük, hogy ezekről a döntésekről csak bizonyos személyek döntenek! Erre felhatalmazást kaptak népük egy nagy csoportjától (persze ez intervenció esetén máshogy van, ugyanis idegen hadseregre támaszkodik a bábállam vezetője). Ám ezeknek a 20. századi rendszereknek a maradványait már csak egy-két országban látjuk (Észak-Kórea, Kuba - de már ez is lazul).
Látvány, lenyűgözés, álsikerek... Szolidaritásnak itt nincs helye
Ezzel mire akarok kilyukadni? Mivel válságban vagyunk és demokráciában, a választópolgároknak meg kell mutatni, hogy a kormány jól kezeli a problémát. Mindenre viszont nincs pénz. Vagy látványberuházások, vagy szociális kiadások. Látványberuházásokkal meg lehet nyerni a focidrukkereket (hatalmas szegmens) (stadionépítések), városi lakosságot (parkfelújítások)... Viszont ezeket a pénzeket el lehetne költeni a hajléktalanok gondjainak a megoldására. De az fölösleges "pénzkidobás". Velük nem lehet választásokat nyerni, viszont ez a probléma egy elég nagy szépséghiba is. Így a szőnyeg alá kell seperni rendeletekkel, kordonokkal... Az agyonhajszolt, Európában az egyik legtöbbet dolgozó nép pedig inkább adja a pénzt új stadionokra, mint a gazdaság passzív szegmensének. Ebben az országban mondhatjuk, hogy jogosan nem toleránsak az emberek. Látni akarják végre, hogy van értelme az adójukat befizetni, hogy jól működik a gazdaság. Miután ez mind megvan, azután lehet igény az újraelosztás rendszerének a helyreállítására.
Munkakultusz: egy drasztikus, ám alapelveiben igazságosabb rendszer
A mostani kormány drasztikusan próbálja az embereket visszaterelni a munka világába. Ez rengeteg igazságtalansággal, és megalázással is jár, azonban egyénenként nem lehet mindenkire törvényt írni. A törvények kollektívan érvényesek a társadalom egészére. Így akár jogosan, akár nem, de a segélyezés rendszerét, amivel szemben a magyar nép egésze aggályait fejezte ki, át kellett alakítani, gondolni. Egyáltalán nem volt munkára ösztönző, a passzív, fásult rétegnek annyi pedig elég, hogy túléljen. Így vagy dolgozik valaki, vagy éhen hal alapelvű szisztémát dolgoztak ki a honatyák. Alapelveiben, hogy aki hozzá is tesz a közösség működéséhez valamit, az részesülhessen az állam juttatásaiból mindenki számára igazságos és érthető. A megvalósítással vannak problémák (nincs elég munkahely, túl gyors átalakulás). Én viszont támogatom a nyugdíjasok életben maradását biztosító intézkedéseket. A nyugdíjért, amit kap megdolgozott minden egyes idős ember. Így beleillenek a kormány munkát jutalmazó kultuszkörének haszonélvezői közé. Ezzel csak egyet tudok érteni. Amikor "neves" közgazdászok arról nyilatkoznak, hogy csökkentsük az amúgy is a létfenntartáshoz is kevés juttatásaikat, vagy egyenesen pusztítsuk el őket, akkor elgondolkozom, hogy hol és hogyan nőtt fel. Summa summarum legalább ők haszonélvezői ennek.
Munkáltatói jóléti társadalom
A mai Magyarországon jelenleg tisztességes munkából csak nehezen lehet megélni. A Munka Törvénykönyve pedig tovább lazította a munkáltatók kötelezettségeit. Ez persze egy olyan országban, ahol a beruházási szint tragikus, a munkanélküliség magas, szükségszerű. Az állami juttatások kezdenek átcsoportosulni a közép-, nagyvállalkozókhoz, akik állandó keresletet biztosíthatnak. A szegényekből nem lehet megélni... Gazdag munkáltató, vállalkozó még gazdagabb lesz, még több diszkrecionális (szabadon felhasználható) jövedelemmel, melyet vissza tud forgatni a gazdaságba, így rájuk tekintenek a GDP motorjaként. Ez lenne a kapitalizmus velejárója? Igen! Válságban pedig még inkább...
Erősebb szociális integráció = kevesebb szabadságjog
Egy jól és gördülékenyen menő társadalomhoz elengedhetetlen a rend, fegyelem, közösségtudat és ezekhez kapcsolódóan a munka. Viszont jelenleg nevelni kell a honi népet erre. Elfeledkeztek a közösségért tett szolgálatok fontosságáról, csak önnön érdekeiket tartják szem előtt. Ezt viszont gyorsan átnevelni nem tudják, így törvényekben lettek/lesznek szabályozva ezek. Ilyen cselekvések azonban az ellenkezőjét is kiválthatják a kívánt eredménynek. Vehetik úgy az emberek, hogy megfosztják őket a maradék szabadságuktól és végső soron igazuk is van. Japánban ennek a közösségtudatos viselkedésnek tradíciója van. Magától értetődő, azonban egy olyan országban ahol ez nincs meg, csak hosszú idő alatt lehetne a jövő generációját erre nevelni, és így semmiféle jog nem csorbulna. 4 év alatt nem lehet a világot megváltani.
József Attila szerint...
"Győzni fogó, még annyira meg nem aláztatott, amennyire csillagok alatt ti megaláztatok: a földre sütöttük szemünk. Kinyílt a földbe zárt titok."
(József Attila: A város peremén)
Azonban maga a költő is tisztában volt azzal, hogy ez egy fásult, érdektelen tömeg volt. Ez mára nem sokat változott. Hiába a tankötelezettség, lehet az 18 év, 25, 30... .akit nem hajt semmiféle ambíció a fejlődésért, akit nem hajt a tudásvágy, azt bent lehet tartani akármeddig az adófizetők pénzéből egy intézményben, de nincs semmi értelme. Fejlődni nem fog, és kelendőbb sem lesz a munkaerő piacon plusz egy évtől ugyanabban az osztályban. Válaszul József Attila "Győzni fogó" szókapcsolatára, mindaddig, míg nem éled a legalsó rétegben valamiféle öntudat, igény a tudásra, kultúrára, a társadalmi létrán való feljebb mászásra, addig érdektelenségbe fog fulladni minden a munkássággal kapcsolatos kezdeményezés (amiket általában nem is az érintettek szerveznek).
Következik a Horthy-korszak gazdasági modelljének restaurációja? Mi áll előttünk a 10-es években? Reménytelen helyzetben vagyunk vagy csak a magyar pesszimizmus szól belőlünk? Mi lesz a végkifejlet?
