Talán nem hazudok, ha óvatosan azt mondom, hogy az emberek jelentős része fél kiállításokra járni. Ennek egyik alapvető oka az lehet, hogy a nehezebb időkben a kultúrára sem jut elég, ha pedig mégis, akkor azt inkább színházra, mozira, vagy koncertre költjük, de van ennek egy másik oka is, mégpedig a félelem. Jobban mondva az idegenkedés. Egyfajta bizonytalanság, amit egy olyan megérthetetlennek tűnő világ, mint a művészet kelt az emberekben. Sokszor, mikor találkozunk egy alkotással – legyen az bármilyen jellegű – nem vagyunk biztosak abban, hogy pontosan értjük-e annak a mondanivalóját. Pedig a dolog ennél jóval egyszerűbb. A művészet lényege, hogy egy adott korban élő ember/emberek valamilyen érzését, gondolatát, helyzetét tudja ábrázolni és ezzel bemutatni annak valamilyen jellemzőjét. Persze egy alkotás csupán annyit árul el a művészről, vagy koráról, amennyit ő akar. Továbbá ezek a múltból, vagy éppen a jelenből az alkotók által küldött jelek nem mindig egyértelműek, van, hogy az idők során változik a jelentésük, vagy bizonyos előéletet igényel a megértésük. Másképpen van ez az impresszionizmussal, és szerintem éppen ezért érdemes a művészettel, azon belül is a festészettel való megismerkedést ezzel kezdeni.

Ahhoz, hogy megérthessük az impresszionizmust, lényegében nem is kell róla semmit tudnunk, még azt sem, hogy mikor, melyik században alkottak az impresszionisták, ugyanis itt lényegét veszítik ezek az információk. Ami fontos, az a benyomáskeltés, (ahogy erre az irányzat neve is utal) a befogadóból kiváltott érzés, vagy érzelem, esetleg egy gondolat, egy apróság, amire egyébként nem figyelnénk fel, vagy nem tekintenénk rá értékként. Persze sok minden másról is szól, és pontosan ez benne a nagyszerű, hogy szabadon ereszthetjük a képi világunkban rejlő plusz fantáziát, és az a mögött megbúvó mélyebb tartalmat kereshetjük, ezáltal új oldalról nézhetünk magára a művészetre is. A legtöbb alkotó ugyanis nem a szakértőknek, vagy más festőknek festett, hanem mindenkinek, mert nem kell a művészetben jártasnak lenni ahhoz, hogy egy mű gondolatokat ébreszthessen bennünk, vagy jelenthessen számunkra valamit!

Az impresszionizmus elindítójának tartott Claude Monet első ilyen jellegű képe a Felkelő nap impressziója, amivel az egész irányzat lényege voltaképpen könnyedén megérthető. Van egy alapvetően hideg színekkel dolgozó kép, amin a laza ecsetvonások nem szabnak tényleges határt semminek, csupán a színekkel és tónusokkal jeleníti meg a különbségeket – persze ez nem képez szabályt az impresszionizmus későbbi alkotói számára. A képen egy csónakot látunk az előtérben, fölötte a kép alapszíneiből kitörő nap (ami valójában ugyanolyan világos, mint az ég, pedig egyáltalán nem tűnik annak) a távolban néhány hajó árboca, köd, és voltaképpen ennyi az elénk táruló látvány. Mégis a kép által keltett benyomás, az impresszió kitörölhetetlen nyomot hagy bennünk, pedig nem tudjuk, hogy hol, mikor és milyen körülmények között készült a mű – és valójában ez nem is lényeges.

Arról, hogy kinek mit jelent ez a kép, nem tudok beszámolni, de számomra azokat a hűvös, ködös reggeleket, amikor valamilyen okból kifolyólag már korán reggel olyan dolga van az embernek (nem feltétlenül nekem: bárkinek), amihez nem igazán van kedve. Nem nézi a tájat, nem érdekli a környezete, sem a vele szembejövő emberek. Hangokat hall, de süket a füle és dolgokat lát, de pillanatnyilag vak hozzájuk, és akkor olyan inger éri, ami mellett nem tud tétlenül elhaladni. Ez esetben meglátja a felkelő napot és kissé elidőzik rajta, eszébe jut róla valami. Mondjuk az, hogy milyen jelentéktelen hozzá képest, vagy, hogy egy-két órán belül milyen melege lesz majd ettől, pedig most még fázik. Talán még filozófiai találgatásokba is kezd, persze csak önmagával, és arra keresi a választ, hogy miért is van az ott?

Mindezek fényében játsszunk egy kicsit műértőset! Itt egy kép, aminek nem árulom el az alkotóját, sem a címét vagy, hogy mikor készült. Az persze nem titok, hogy egy impresszionista festő művéről van szó! Nézzük meg a képet! Nem kell sokáig, csak éppen addig, hogy magunkban röviden véleményt tudjunk róla formálni: tetszik, nem tetszik, ha igen miért, mi az első benyomásunk, mi lehetett vele az alkotó szándéka stb.

Miután vetettünk rá egy pillantást, elmondom, hogy egy magyar festő, Koszta József (a bal alsó sarokban tisztán kivehető) Vihar Előtt című 1909-es alkotásában gyönyörködhettünk. Itt jegyezném meg, hogy a magyar impresszionisták igen termékenyen alkottak a századfordulón, és számos ehhez hasonló nagyszerű munka látott tőlük napvilágot! Mi a nagyszerű ebben a képben? Láthatón több, egymástól elkülönülő sáv alkotja – sötét és világos váltakoznak, mintegy összecsapnak a képen, a távolban a sötét erdő, előtérben a mező és a női alak – az évszámból ítélve jobbágy-parasztiszármazású! Mit mond a kép? Miért elnagyoltak a vonásai? Mit fejez ki az ellentétes színekkel az alkotó? Mit szimbolizál a természetben megjelenő, sötét, női alak a kezében a kaszával? Talán ember és természet egységé, vagy az ember kiszolgáltatottságát annak csapásai előtt? Miért kettőzi meg a látványt a víztükörrel? Rengeteg olyan kérdés, amire nem kell mástól várni a választ. Egy kiállításon sem írnak egy képről többet annál, ami valójában látható. Háttér információkat közölnek, ezzel támpontokat nyújtanak csupán a könnyebb befogadás érdekében, mert a képet nem megérteni kell, hanem magunkévá tenni!

Itt egy harmadik kép, Camille Pissarro francia festőművész „A Tuileriák kertje”, amit a az alkotó párizsi lakása ablakából festett, mondván ,hogy az szép. És tényleg az! Annyira szép, hogy Pissarro ugyanezt a képet ötször is megfestette különböző év- és napszakokban. Miért tette ezt? Amikor a nácik 1940-ben megtámadták Franciaországot és elérték a fővárost, a franciák úgy döntöttek, hogy Párizs káprázatosságát mindenáron meg kell óvni. Az emberiség egy ilyen szépséges alkotását nem szabad ágyútűzzel elpusztítani, így kivonultak és a várost átadták a náciknak. És 40 évvel korábban Pissarro is hasonlóan tett, csak ő nem németkézre adta a várost, hanem lefestette azt az utókornak. Mi lehet ebben az esetben a fő benyomás? Vélhetően a szépség: a grandiózus kert, az andalgó emberek, a távolban magasodó templomtornyok, a nyugalom szépsége.

Tehát pontosan az emberi érzelmek végtelen mivoltára alapoz az egész mozgalom, ezért talán nem hazudok, ha azt mondom, hogy egy nagyon egyszerű módon nem másról, mint hatásvadászatról van szó. De ez nem baj! Sőt, ezzel tudott tömegeket megmozgatni és a mai napig jelentős hatást gyakorolni a művészetre, az emberekre.

És ennek a művészeti hatásnak most bárki az élvezője lehet a Magyar Nemzeti Galéria impresszionista és poszt-impresszionista kiállításán október 13-ig. Külön öröm, hogy a hatalmas külföldi nevek mellett számos magyar festő képe is kiállításra kerül, Rippl-Rónai, Szinyei Merse, Koszta, Vaszary (részletes lista a Nemzeti Galéria honlapján). Nagyon ritka ebben a témában az ilyen nagy volumenű, átfogó kiállítás, amiben az MNG a jeruzsálemi Izrael Múzeummal és a Szépművészeti Múzeummal működött együtt, tehát érdemes megragadni az alkalmat és magunkba szívni egy kicsit a festészet értékeinek legjavából!