Modern mindennapjainknak a környezettudatosság szerves részévé vált. Kíváncsian számolgatjuk ökológiai lábnyomunkat. A boltban környezetvédelmi termékdíjat fizetünk. Igyekszünk (ugye?) a hulladékot szelektíven gyűjteni, és télen érdeklődéssel figyeljük, mikorra hirdet szmogriadót a Fővárosi Tanács. Furcsa ilyenkor belegondolni, hogy ez valaha milyen kevés jelentőséggel bírt. Sőt, a környezetvédelem, mint fogalom sem létezett az utóbbi néhány évtizedig. Nem létezett tudományos kutatás sem arra nézve, hogy az emberi tevékenységek milyen hatással vannak a természetre. A tudomány csak a XX. század elején figyelt fel erre a jelenségre, ráadásul teljesen véletlenül. Egy, az emberek számára drámai hatású eseménysorozat nem várt következtetésekre vezetett, és ennek idén éppen 90 esztendeje.

Talán mondani sem kell, hogy az egész cirkuszt a franciák kezdték.

Forrás: http://www.schillerinstitute.org/

Az I. világháborút lezáró versailles-i békeszerződésben az antant hatalmak irreális mértékű jóvátételi kötelezettséget írtak elő a vesztes Németország számára. A likvid javak és nemesfémek elkobzása, területek elcsatolása mellett még pénzbeni és természetbeni fizetésekre is kényszerítették, amelyet a legyengült ország értelemszerűen nem tudott teljesíteni.

Csak a nagyságrendek érzékeltetése végett: a békeszerződés szerint Németországnak évi 45 millió tonna szenet kellett volna az antant országai számára szállítania, holott az 1913-ban kitermelt 191 millió tonna szénből is csak körülbelül 33,5 millió tonnát exportáltak. Ráadásul a Saar-vidék és Felső-Szilézia elcsatolása, valamint a háború hatása miatt a német széntermelés mindössze 110-120 millió tonnára csökkent - vagyis Németország a saját belső fogyasztását sem tudta volna fedezni [bővebben lásd Keynes 2000, 99-103.].

Ez persze a győzteseket korántsem zavarta, de azt se higgyük, hogy a mi korunk sajátossága csupán, miszerint a politikusok hadilábon állnak a közgazdaságtannal. Mindenesetre, 1922 végén a jóvátételt ellenőrző bizottság jelentette, hogy a németek nem szállítottak elég szenet, sőt, a megátalkodottak telefonpóznából se teljesítették a követelt kvótát. Így hát szinte kiprovokálták maguknak, hogy 1923 januárjában százezer belga és francia katona szállja meg a Ruhr-vidéket.

Francia katona ellenáll a német agressziónak (forrás: http://en.wikipedia.org)

A németek erre katonai lépéssel nem válaszolhattak: egyrészt, mert a császári hadsereg az 1919-es forradalom alatt darabjaira esett, másrészt a győztesek által kikényszerített teljes leszerelés miatt. Nem maradt más lehetőség, mint a passzív ellenállás: a dolgos németek általános sztrájkba léptek. Leálltak a gyárak, a bányák, a közlekedés - a bankóprések kivételével, ugyanis a német kormány a jóvátételi fizetések könnyítéséért elkezdett őrült módon pénzt nyomtatni, mellyel az amúgy is álló gazdaságot még inkább szétzilálták, a hiperinfláció nyomán kialakuló pánik pedig még a frank árfolyamát is magával rántotta - a franciák legmélyebb sajnálatára.

Belegondoltunk valaha is, mennyi az a 110 millió tonna szén? Csak Németország ennyit égetett el egy évben! A nagyvárosokat és iparvidékeket ekkor fojtogató füst lepte. A bányászok szinte sose látták a napfényt, a külszíni fejtéssel pedig óriási területeket tettek kihalt, kopár pusztasággá Európa-szerte. Mindent az ipari termelésnek rendeltek alá - bár ezért a korabeli embereket kárhoztatni balgaság lenne. Ennek a fejlődésnek volt köszönhető az éhínségek megszűnése, és a korábban sosem látott népességnövekedés. A korabeli gondolkodásmódot jól érzékelteti egy 1915-ös bírósági ítélet. Egy gazda kártérítést kért, amiért a füstszennyezés tönkretette a gyümölcsfáit. A bíró azonban úgy határozott, hogy ésszerűtlen dolog a Ruhr-vidéken gyümölcsöt termeszteni, mert hát ugye az iparvidék. Fel sem merült, hogy a Ruhr-vidéken már jóval azelőtt nőttek  gyümölcsök, minthogy bármilyen ipar kialakult volna.

1923-ban aztán az ipar leállt, és hirtelen furcsa dolgok kezdtek történni. Rövid idő alatt a levegő az egész vidéken kitisztult. A növények és állatok olyan helyekre kezdtek visszatérni, ahol már emberemlékezet óta nem látták őket. A mezőgazdasági termelés érthetetlenül megugrott a gabonánál, a zöldségeknél és a gyümölcsöknél is. A krumpli terméshozama a duplájára nőtt, egyetlen év alatt [Cioc 1998, 115.]!

1965 - a füst még mindig tart (forrás: http://programm.ard.de/)

Ugyan a megszálló erők mindent elkövettek, hogy bosszút álljanak a németeken (rablások, gyilkosságok, deportálások), a lakosság mégis tapasztalt pozitív változásokat is: a megszállás miatt evakuált gyerekek megerősödve tértek vissza. A rémes körülmények között, napi 10-12 órát dolgozó bányászok egészsége is kezdett helyreállni, és a tiszta levegő áldását mindenki élvezte [Mulligan 2005]. Mindez persze gyenge kárpótlás volt a szétszakított családokért és a létbizonytalanságért, amit a megszállás okozott.

A másfél évnyi káosz azonban soha vissza nem térő lehetőséget biztosított a kutatók számára, hogy az ipari tevékenység hatásait megfigyelhessék. A Ruhr-vidék hívta fel a figyelmet arra, hogy az ipari légszennyezés valójában milyen hatással is jár a környezetre és az egészségre. Pedig ekkor Európa már az utolsó órában járt, és a katasztrófára nem kellett sokat várni: 1930-ban a belga Meuse-völgyre sűrű köd ereszkedett. A párás levegő összekeveredve a helyi üzemek által kibocsátott gázokkal halálos elegyet hozott létre, ami három nap alatt 60 ember halálát okozta [Roholm 1937].

Ettől a két eseménytől eredeztethető a modern környezetvédelem megszületése. Ezután még évtizedekbe tellett, mire az akadémiai vitákból kilépve, a környezetvédelmi intézkedések mindennapi valósággá váltak. Szomorú, hogy saját veszélyeztetettségünkre egy véletlen folytán kellett ráébrednünk. Meg a franciák miatt.

Felhasznált irodalom:
- Cioc, Marc (1998): The Impact of the Coal Age on the German Environment: A Review of the Historical Literature. In: Environment and History Vol. 4, No. 1 (1998. február), p. 105-124.
- Keynes, John Maynard (2000): A békeszerződés gazdasági következményei. Budapest: Európa
- Mulligan, William (2005): Conan Fischer, The Ruhr Crisis, 1923–1924. In: The Journal of Modern History Vol. 77, No. 4. (2005. december), p. 1147-1148.
- Roholm, Kaj (1937): The Fog Disaster in the Meuse Valley, 1930: A Fluorine Intoxication. In: The Journal of Industrial Hygiene and Toxicology Vol. 19, 1937, p. 126-137.