Nincs kiút egy olyan helyzetből, amikor valakiről hirtelen kiderül, hogy kilenc számjegyű pénzösszegeket titkolt el: politikai túlélési esélyei nagyjából a nullával egyenlőek. Más kérdés, hogy az ezzel járó kommunikációs slamasztika az MSZP számára legalább annyira reménytelen szituáció, mint maga az eltitkolt vagyon a párt volt alelnökének.

Vannak kabátlopási ügyek és van, amikor valaki kamerával felveszi, ahogy kirámolom a ruhaboltot. Nem kérdés ugyan, hogy a magyar politikai események hatására meredeken emelkedik a választópolgárok ingerküszöbe, ettől függetlenül azonban Simon Gábor nem tudta megúszni, hogy le kelljen mondania pozíciójáról.

Más kérdés azonban, hogy ezzel teljességgel ellehetetlenítette pártjának pozícióját. Az angolban „damage control” – kárminimalizálás – néven szokták emlegetni az ilyesmit, ami egy rendkívül beszédes kifejezés: egy ilyen szituációban ugyanis nincsen jó megoldás, maximum egy legkevésbé rossz.

Nincs az a kommunikációs mágus, aki egy ilyenből pozitív végeredményt tud kihozni. Olyan ez, mint amikor kukacot találnak egy almában: győzködhetik az embert akárhogy, hogy az alma – sőt, az egész almaültetvény – egyébként díjnyertes, gyümölcsei pedig mind fantasztikusan zamatosak és semmiféle kukacjellegű lénynek sem lehet bennük még csak a nyomát sem megtalálni, ettől még a kedve valószínűleg elment az almaevéstől. (Ki tudja, talán pont narancsra vált miatta.)

Egy korrupciós botrány után egész egyszerűen nem létezik olyan lépéssorozat, aminek a végén az adott szervezet (esetünkben politikai párt) rövidtávon pozitív mérleggel zárhat. A jelen helyzetben pedig, ne feledjük, a rövidtáv nem jelent mást, mint a demokratikus politikai élet legfontosabb időszakát: a kampányt. A jelenlegi baloldali erőknél hitelesebb formációknak is beletörne a bicskája abba, hogy bárminemű pozitívumot kifacsarjanak egy ilyen helyzetből.

Ebben nem segít az sem, hogy a méla elhatárolódás és az „ez Simon magánügye magánemberként” kommunikálása nem éppen a legmegkapóbb a választók számára. A huszonkettes csapdája persze az, hogy ha még végbe is menne egy tisztességes átvilágítás és a látványosabb korrupciós ügyek leleplezése, a mostanában esedékes választás már addigra valószínűleg többszörösen elúszik – ha nem is feltétlenül naptári értelemben.

Itt és most nincs az a hallgatás, az a szóbeli elítélés, az a lemondás és az a Canossa-járás, ami után az átlagos választópolgár (a szavazás szempontjából tekintve még időben) azt érezné, hogy a Magyar Szocialista Párt illetve az Összefogás tisztulni kezdett, tisztulófélben van, esetleg mindig is tiszta volt. Nincsen jó megoldás – csak a legkevésbé rossz. A jelenlegi megoldás rossznak biztosan rossz: az erőtlen, fájdalommentes tiltakozás, miközben a volt alelnök lassan kivonul a képből, a Fidesz-közeli körök pedig elégedetten nézik a műsort.

Más kérdés, hogy Mesterházy Attila és az Összefogás a jelek szerint amúgy is pont, hogy nem a „jó”, hanem a „legkevésbé rossz” imázsára ment rá. Ennek fényében talán még illik is a képbe az, hogy Simon Gábor külföldi számláján több mint 240 millió forintot találtak – lehetne új szlogenjük, hogy „rosszak vagyunk ugyan, de legalább kevésbé, mint a kormánypárt”.

Kelemen Luci