Kétezer-tizennégy, Magyarország EU-hoz való csatlakozásának tizedik éve, a life-long-learning egyre szélesebb körű kidolgozottsága, mobilitás, rugalmasság, naprakészség, rendtartás a káoszban. Tédéká, ösztöndíj, erazmusz, második legjobb, kreditek elfogadása, gyakorlat, diákmunka, ünnepi nyitva tartás, neptun zárvatartás, könyvtári bentlakás…

A fenti hangulatkavalkád mindenkire ráomlott már párszor. Nem csak a vizsgaidőszak alatt. Rengeteg a feladat, és, bár meglepően hangzik, a legtöbbet nem is az egyetem bízza ránk.

Ha az ember ambiciózus, és beszélgetett már más egyetemre járó hallgatókkal, szembesülnie kellett a ténnyel: mindig van jobb. Nem elég jól tanulnod és a szaktársaid között a jobbak közé tartoznod – még annyi más zuga van a palotának, ahol nem jártál. Nem volt elég belépést nyerned a kapun és a főhajón végigmenned. Az élet ennél nagyobb kihívást tartogat számunkra, és ez nem más, mint a verseny. Már akkor elkezdődött, amikor még nem is sejtetted. 

A sikerhez vezető úton sok ajtón át kell menned, és az egyik legnagyobb csarnokba vezetőnek a kulcsa a nyelvtudás. Ezt is számtalanszor hallottuk már, és a diploma megszerzéséhez hivatalosan is követelmény a középfokú nyelvvizsga megszerzése. De mi van akkor, ha ez jól láthatóan továbbra sem elég? Mert a követelményeket mindig túl kell teljesíteni. Ez különbözteti meg a jókat a még jobbaktól. Mert mindig van felfelé.

Manapság szerencsére jóval több a lehetőség a nyelvtanulásra, mint szüleink idejében volt, és ezek minősége is javult. Éppen ezért már felsőfokon tudni angolul sem akkora érték a versenytársak között, mint volt tíz-húsz éve. Továbbra is alapkövetelmény, és a nemzetköziesedés dekádjában egyszerűen elengedhetetlen. De jelentős előnyre tesz szert az, aki nemcsak, hogy más nyelveket is beszél, hanem picit beleássa magát azok kultúrájába is.

Ilyenkor kétféle megközelítés a leggyakoribb: ahhoz, hogy más kultúrákat meg tudj ismerni, előbb tanulmányozd alaposan a sajátodat. Erre később visszatérek. A másik kedvelt érvelés: úgy vagy képes igazán megismerni és értékelni a sajátodat, ha másokéba betekintést nyersz. Nálam az utóbbi győzött, és annak helyességét a tapasztalataimmal tudnám legfőképpen bizonyítani. De dobjuk is el az én személyes szubjektivitásomat, és vegyük a szakmailag megalapozott véleményeket.

Nemrég a XIII. Felsőoktatási Médiakonferencián Maruzsa Zoltán, felsőoktatásért és tudománypolitikáért felelős helyettes államtitkár megvédte ezt az álláspontot és mindenkit megnyugtatott, hogy nem növekedett meg radikálisan a külföldre menők száma az elmúlt tíz évben. Itt persze a hallgatói mobilitás nevében nyilatkozott, és így tett többi társa is, kikerülve azt a – szerintem jóval égetőbb és aktuálisabb – kérdést, hogy mi a helyzet azokkal, akik nem fél- vagy egy évre mennek ki, hanem a diploma megszerzése után külföldön vállalnak állandó munkát és telepszenek le.

Maruzsa rávilágított, hogyan befolyásolja a szülők hozzáállása és természetesen anyagi helyzete a hallgató mobilitásának paramétereit. Arra is kitért, hogy bizonyos szakok hallgatói kisebb arányban tendálnak külföld felé, egészen egyszerűen a szakuk magyarságából kifolyóan; ilyenek például a jogászok, akik félévnyi ír joggal itthon nem sokra mennének. Feltéve persze, hogy itthon fognak aztán maradni. Azt hiszem, abban azonban mindannyian egyetérthetünk, hogy alapvetően senkinek nem hátrány, ha sikerül kijutnia és leélnie egy félévet nemzetközi környezetben.

Ethan Zuckerman amerikai médiatudós, blogger és aktivista TED-es beszédjében megnevezett egy fogalmat (talán egy ízben ő is használta először), a cultural DJ-t. Ez az elnevezés olyan személyeket takar, akik hivatásuknak tekintik, hogy az egyes országok károsan befolyásolt média-lefedettségébe belecsempésszenek olyan külföldi híreket is, amelyek segítségével közelebb hozhatják a különböző kultúrákat egymáshoz. Azért hasonlította őket DJ-khez, mert az a nehéz feladatuk van, hogy el kell találniuk az ízlésünket – nem mindenki fog ugyanis egy messzi ország egyik kis falujának tüntetését leíró cikkére kattintani, mégpedig egyszerűen azért, mert nem érdekli. Ezen személyek segítségével viszont egy sokkal reálisabb képet kaphatunk a világ többi részéről – igazibbat, mint amit saját „független” híradóink összeállítanak. De nem kell magunknak is kulturális lemezlovassá válnunk, hogy beleszeressünk egy másik nép életébe. Elég alaposan megismernünk annak nyelvét – akár itthon, a saját szobánkban ülve – ahhoz, hogy xenofíliássá váljunk.

Talán egyre nyilvánvalóbbá válik a kedves Olvasónak, hogy mire szeretnék kilyukadni: a nyelv magában hordozza a kultúráját. És azáltal, hogy megismerjük a másét, sokkal, de sokkal többek leszünk mi is. Mielőtt azonban összetűzésbe kerülnék a magyar kultúrát féltő Olvasókkal, hadd oszlassak el egy tévhitet. Egy kultúra nem tűnik el, omlik össze, csak azért, mert arra külföldi benyomások is hatással vannak. A globalizációval ez már nem is igazán kérdéses. Még a sokak által hibáztatott amerikanizáció sem volt képes eltüntetni kultúránknak a múltból fennmaradt és mentalitásban is örökölt elemeit. Olyan mélyen és természetesen bennünk van, hogy a globalizációval érkezett „újabb trendeket” is egy kicsit a saját szemszögünkből, felfogásunkkal észleltük és alakítottuk a képünkre. Gondoljunk csak a rengetegféle, klasszikustól a legmodernebbig előforduló színházainkra, mint egy példára a sok közül. A kultúrák keveredése, a kompromisszumok és azok a területek, ahol nem adunk lejjebb, működnek. Gondolataim alátámasztásához hadd idézzek Medgyes Péter "Very English – Very Good! Gondolatok az angol nyelv magyarországi térhódításáról. 2000, 12(10), 4-14." c. publikációjából:

„Magam is vallom: nincs veszélyben a nemzettudat. Vagy ha mégis, arról nem az angol nyelv tehet. Ami pedig a magyar nyelvet illeti: ellenáll, befogad, beépít, alkalmazkodik – hál’istennek, nem szerepel a globalizáció által kihalásra ítélt nyelvek listáján.”

Majd később egy nagyon tanulságos történettel folytatja, ami szinte mindent el is mond helyettem:

“Valamikor az 1970-es években pedagógiai műsorokat vezettem a rádióban. Egy idegennyelv-tanítással kapcsolatos kerekasztal-beszélgetés után fölhívott XY főosztályvezető elvtárs a minisztériumból, és lebarmolt. Mit papolok én itt az idegennyelv-oktatásról, amikor a legtöbb kölyök még magyarul se tud tisztességesen? Csak azután piszmogjanak idegen nyelvekkel, ha már megtanulták az anyanyelvüket. Világos? Világos.
Nem sejtette a nyomorult, hogy az anyanyelvét is igényesebben használja az, aki idegen nyelveken beszél (ÖA), s hogy csak az érti és értékeli igazán a honi kultúrát, akit megérintett más kultúrák szele. Fogalma sem volt róla, hogy - Wittgeinstein szavaival élve - >>idegen nyelven megszólalni olyan, mint amikor az ember a képzelet billentyűin játszik<< (Wittgeinstein, 1958: 4). Honnan tudta volna, hogy nincs felszabadítóbb érzés annál, mint amikor az egyik nyelvből átsiklunk egy másikba, és vissza?”

Azért hiszek rettenthetetlenül a nyelvtanulásban, mert szerintem maga a nyelv az adott kultúra legerősebb fegyvere és „terméke”. Egy olyan eleme, amely szinte a legtöbbet elárulja az azt beszélő népről, és ezáltal minket is hozzásegít ahhoz, hogy megtanuljuk és elsajátítsuk a – lehetőleg pozitív – hozzáállásukat az élet különböző területeihez. Rajta keresztül átjön az attitűd, a problémamegoldó képesség, az élet íze szerintük, a közös emberi értékek mikéntje.

De mi a helyzet azokkal, akik nem beszélnek idegen nyelveket? Vajon ők ki tudnak maradni a globalizáció angol hullámából? Vagy az ő kulturális felfogásukra is hatással van? Medgyes Péternek erről is van mondanivalója:

“Ami a szókincset illeti, soha nem látott mértékben zúdulnak ránk az angolból, jobban mondva, amerikaiból érkező hívatlan vendégek. Ám mielőtt bárki pálcát törne e jelenség fölött, gondoljon bele, hol lenne ma a magyar nyelv, ha eleink nem szívták volna magukba tízezrével a jövevényeket (PA). (…) Úgy vélem, Illyés Gyula alaposan elvetette a sulykot e kijelentésével: <<Az idegen szavak és szólamok afféle döglött legyek a levesben.>> (Illyés, 1964: 57)”

Mindazok után, hogy szakmaiságom hiányát más, valóban szakmabeli tekintélyektől való idézéssel próbáltam befoltozni, elismerem, talán laikusan állok a témakörhöz. De éppen ez az, ami buzdít és tovább lelkesít, a tapasztalat, a kávéillatú olasz beszippantása, a hadaró spanyol léleksimogató zene-zaja, és merem állítani, mindenki tudna személyes példát említeni. Remélem, minden, hasonló cipőben járó társam is úgy gondolja, hogy felújíthatjuk, modernizálhatjuk, a saját képünkre formálhatjuk ezt az országot, ha ellessük, magunkévá tesszük a többiek titkát. Nem kell mindet. Csak amivel egyetértünk. És akkor rögtön értelmet nyer a mondás: Ahány nyelvet beszélsz, annyi ember vagy…