A számos filmes adaptációnak alapot szolgáltató regény afféle örökzöld: újra és újra előveszik, vetítik, lefordítják. Nem csoda, hiszen a 18. században született angol írónő kora irodalmi stílusának egy újítója volt, ironikus és realista hangnemét nem könnyű megfelelően visszaadni más nyelven. A regény elolvasása után meglepődünk, ha utánanézünk az írónő életrajzának (ezt javasolom Nektek), de ebben a cikkben nem térünk ki rá.

Miért olvasd el?

A dzsentrikultúrával foglalkozó könyvek egy ékköve ez, amely korának éppen átalakuló társadalmi és politikai helyzetét érdekes módon próbálja figyelmen kívül hagyni. A társadalmi osztályok látszólagos átjárhatósága adja az egyik alapproblémát: a családanya, Mrs. Bennet mindenáron férjhez szeretné adni leányait, és ezen tervében mi sem játszik nagyobb szerepet, mint az érdek – a pénz, befolyás, hírnév. Csakhogy a „kiszemelt” vőlegények nem feltétlenül értenek egyet vele ebben, csakúgy, ahogyan bizonyos esetekben saját lányai sem.

Ha Te is szeretsz olvasni az akkori a bálok pletykás, bájos hangulatáról; kedveled a kedveskedő iróniát, amellyel Austen leírja a főbb szereplők jellemhibáit; és kíváncsi vagy, képesek vagyunk-e az egyértelmű változásra a szerelem és a gyűlölet között; tud-e egy-egy ember önmagának a csaknem végtelenségig más irányba változtatására, vagy mélyen valahol ugyanaz marad; akkor bele kell csempészned a mindennapjaidba ezt a regényt. Egyetemi tanulmányaid mellett valószínűleg nem tudod majd nagyon rövid idő alatt elolvasni, de a hétköznapokban kifejezetten segít kikapcsolódni.

Oldalszám: 370-430

Először megjelent: 1813-ban.

Szabó Ervinben kölcsönözhető: Igen.

Személyesen

„Ha van tiszta szerelem, amely más szenvedélyektől mentes, az a szerelem a szívünk legmélyén lakik, s mi magunk sem tudunk róla.” (François de La Rochefoucauld)

Számomra az volt a mű legnagyobb tanulsága (túl a cím által sugallt bölcsességen, miszerint ne ítéljünk elsőre), hogy igenis érdemes a másik embert igazán nagyon mélyen megismerni. Sok száz oldalon, sok hónapon (vagy talán egy egész életen?) át kell elmélkedni a másikról, anélkül, hogy akár egyszer is pontosan megtudnánk az igazságot, ahogyan teszik azt a regény egyes szereplői, Elizabeth-tel a főszerepben.

Most kezdte belátni, hogy természeténél és tehetségénél fogva [ő] az a férfi, aki legjobban illene hozzá. Értelme és kedélye, ha más irányú is, mint az övé, megfelelt volna minden kívánságának. Ez a frigy javára szolgált volna mindkettőjüknek, az ő könnyed, élénk szelleme bizonyára enyhítette volna [a férfi] komorságát, feloldotta volna tartózkodó modorát, ő maga pedig még sokkal többet tanulhatott volna [a férfi] ítéletéből, tudásából, emberismeretéből. De ilyen szerencsés házasság most nem mutathat példát a csodáló tömegeknek…

A mai olvasó odébb dobhatja a könyvet azzal a felkiáltással, hogy ez a kor már letűnt, az ilyesfajta ismerkedés relevanciáját vesztette – miközben valójában ő is tudja, hogy ennek nem kellene így lennie. Az öltözködés, a technológia, a politikai elvek, a társadalmi berendezkedés valóban és joggal változhat, annak megjelenési módjairól kevés olyat mondhat egy 18. századi románcíró, amivel most is egy az egyben azonosulni tudnánk. De az ember, aki örökösen „újjászületik” és elölről kezdi életét, vágyaiban és értékeiben most is éppen ugyanazt képviseli, mint tette azt több száz, ezer évvel ezelőtt. A könyvből világosan kitűnik egy igenis megszívlelendő üzenet: a meg nem ismerés nélküli kapcsolatnál még a félreismerésből adódó elutasítás is jobb, mert az már egy bizonyos „ismerést” tartalmaz.

De egyet érzett: nem sok reménye lehet a tartós boldogságra egy olyan párnak, akik csak azért kerültek össze, mert szenvedélyük erősebb volt, mint erényük.

A „vakon összebújás” (ahogyan azt nagymamáink oly’ nagyon szeretik emlegetni a „mai fiatalok” témakörben) abban a korban egyenesen katasztrofális következményekkel járt, ugyanis nem csak a saját feje után menő lány önmegvalósító fájdalmát, hanem egész családja hírnevének tönkretételét vonta maga után. A könyvben ilyenre is van példa, még ha a leány tulajdon édesanyja szórakozottságában próbál nem tudomást venni erről.

Megáll az ész! Sokkal jobban szégyellte, hogy leánya nem jelenhet meg új ruhában az esküvőn, mint azt, hogy megszökött W.-vel és két hétig együtt élt vele az esküvő előtt.

Érdemes ezen eltűnődnünk, hiszen, bár manapság mindez már felszabadult a megítélés ilyesfajta megkövezése alól; saját, egyetlen életünk, mivoltunk éppen annyira kiszolgáltatott az egyéjszakás kalandokat követő önelszámolásnak, mint amennyire az volt háromszáz évvel ezelőtt. Most magunkban végezzük el előbb-utóbb, amit akkor megtett helyettünk a társadalom. Elmaradottabb volt a kommunikációs technológia, mégis mindenki azonnal tudta, ha ilyen történt – a mai információs társadalomban pedig mégis teljesen eltitkolhatod, de magadban meg nem történtté nem teheted.

Azt hiszem, Jane Austen igazán büszke lenne, ha tudná, mennyi fiatalnak ad ma jótanácsot. Lehet, hogy igazán konzervatívnak tűnik, de ha nem lenne az, még ennyire sem gondolkodtatna el minket. Mi is méltán emelhetjük a világirodalom klasszikusai közé.

Kedvenc idézetek

„... - Viszont verseket írt hozzá, méghozzá igen szépeket.
 - És ezzel véget is ért a szerelme – vetette közbe türelmetlenül Elizabeth. – Azt hiszem, sok szenvedélyt fojtottak már el költészettel. Nem tudom biztosan, ki fedezte fel elsőként a költészet szereleműző hatását.”

„ – Sajnálatos választás előtt állsz (...) E naptól fogva idegen leszel egyik szülődnek. Anyád nem akar többé látni, ha nem mész hozzá Mr. C.-hoz. Nekem pedig akkor ne kerülj többé a szemem elé, ha hozzámész.”

„ – De hát ez a kifejezés, „forrón szerelmes”, olyan elcsépelt, olyan bizonytalan, olyan pontatlan, hogy nem sok fogalmat ad róla. Éppolyan gyakran alkalmazzák félórai ismeretségből származó érzésekre, mint egy igazi, erős kjapcsolatra. Könyörgöm, milyen forró volt B. szerelme?
(...) – Két vagy három fiatal hölgyet is megsértett a saját bálján azzal, hogy nem kérte táncra őket (...) Lehetnek ennél nyilvánvalóbb tünetek? Nem az általános udvariatlanság a szerelem valódi lényege?”

„...ahol a mulatság egyéb lehetőségei hiányoznak, az igazi filozófus abból kovácsol előnyt, ami van.”

„>>De milyen szerencse – gondolta –, hogy van még kívánnivalóm. Ha az egész tökéletesen lenne elrendezve, bizonyos volna a csalódás. (...) Egy terv, amelynek minden része gyönyörűséget ígér, sohasem lehet sikeres. Az általános csalódás ellen csak valamilyen kis különleges bosszúság nyújthat védelmet.<<”

Ha a hála és a megbecsülés jó alapja lehet a szerelemnek, akkor (...) érzelmeinek változása nem látszik sem valószerűtlennek, sem elhibázottnak. De ha nem ez a helyzet, ha az ilyen forrásokból eredő vonzalom ésszerűtlen és természetellenes ahhoz a gyakran leírt érzéshez képest, amely a legelső beszélgetéskor támad (sőt, még mielőtt szót váltanának), akkor semmit sem lehet felhozni védelmére, kivéve, hogy az utóbbi módszert, mondhatni, már kipróbálta (...). S hogy annak rossz vége lett, talán feljogosítja őt, hogy a szerelem másik, kevésbé érdekes útját keresse.