Szórakoztató irodalomnak és ponyvának nevezik a nyilvánosság előtt, de valójában csúnyairodalomra gondolnak. Ők azok, akik a fogyasztói társadalom ekézésével keresik kenyerüket és a tömegek leostobázásával szólnak kevesekhez. Mély és többértelmű szövegeket akarnak, de azt vélik, amúgy is egyedi minden olvasat. Ők fikázzák a bestsellereket és ők vágynak a legjobban arra, hogy milliók olvassák gondolataikat. Hazánk kortárs irodalma a legrosszabb, a sikerkönyvekre csak felületes szinten jellemző elemeket vette át az általa oly módon megvetett és mégis irigyelt világsikerekből: a perverzió és megbotránkoztatás eszközeivel próbálják szándékosan fogyaszthatatlanná torzított történetei fogyasztására rávenni a szerencsétlen olvasókat. A szépirodalom kizárólagos értékéről és csodájáról szónokolnak, egyáltalán nem látva meg azokat a tendenciákat, melyek az újságírás és az irodalom rétegeiben egyaránt felbukkannak: mindkettőre igaz, hogy egyre közérthetőbb és közvetlenebb formában tálal egyre bonyolultabb történeteket.
A skandináv krimikre és egyéb sikerekre gondolva adja magát a gondolat: miért nincsen világsikerű magyar csúnyairodalmi mű? Miért nincsen még csak kísérlet sem arra, hogy színvonalas alkotásokat hozzanak létre ebben a műnemben, talán a Kondor Vilmos-köteteket leszámítva? Miért érzik erénynek oly sokan, hogy ha művüket az "egyszeri olvasó" számára olvashatatlanná és elborzasztóvá teszik? Persze ez valahol érhető: a nagysikerű irodalmi alkotásokhoz voltaképpen arra van szükség, hogy izgalmas módon mesélj el egy legalább részben eredeti történetet – ezzel ellentétben azonban a kortárs magyar irodalom fenegyerekei olvashatatlan formában mesélnek el klisészerű történeteket vagy életük nagy szenvedéseit.
Kedvenc példám a "Fülkefor és vidéke" című kötet, mely egy fantasztikus alapötletet – aktuálpolitikai történetek népmesei köntösben elmesélve – és erre olyan nyelvezetet választ Parti-Nagy hozzá, hogy az Ómagyar Mária-siralom legnagyobb rajongói is túlzásnak tartanák. Hatalmas kihagyott ziccer – és nem értem, miért nincsenek egyáltalán kísérletek rá, hogy belőjük őket.
Ez persze valahol az oktatásra is fogható, elvégre a gimnáziumi évek alatt mindenkibe olyan könyveket plántálnak, melyek társadalmi relevanciája több száz éve is csak minimális volt, szövegezése szempontjából pedig élvezet helyett kihívás végigmenni rajtuk. Ami pedig a kortárs irodalmat illeti, Spiró munkásságából megtanulhatjuk, hogy az öncélú profanitás irodalmi orgazmushoz vezet bölcsészkörökben, Varrótól pedig az egyszerű, didaktikus szövegek kikacsintgatásának örülhetünk – sokat elárul egyébként, hogy az ő méltatlanul egyszerű szövegei is felüdülésképpen hatnak a megposhadt magyar irodalom közegében.
Soha nem beszélünk azonban olyan figurákról, mint Chandler vagy H.G. Wells – vagy ha igen, félperces színes érdekességként, akik a maguk módján sokkal többet tettek a modern irodalom formálásához, mint bárki az iskolai kurrikulum utolsó hónapjaiban tanított kompániából: ők megmutatták, hogy ponyvaműfajokban is lehet szépirodalmi jelentőségű és igényességű, mégis népszerű szövegeket alkotni. Sokkal többet lehet tanulni az ő csillogóan csodás csúnyairodalmi alkotásaikból, mint a legszebbnek vélt szépirodalmi szövegből, amit garantáltan ezredannyian fognak elolvasni és ezredannyian fognak élvezni. Még csak nem is azzal van a probléma, hogy egy vélt vagy valós szellemi elit tudatosan kizárólagossá tett szellemi játékszerét ily magas piedesztálra emeli: a probléma azzal van, hogy a szféra megannyi szereplője kizárólagosan csak hét lakat alá helyezett mondanivalóknak és elsőre érthetetlen szövegeknek tud értéket tulajdonítani; ez pedig, ahogy ma már a féltudású magyar elit is tudja, semmire sem elegendő.
