Ez a cikk a Charlie Hebdo szerkesztőségénél elkövetett szörnyű merényletről, jobban mondva annak következményeiről szól. Arról, hogy miként látom én, egy 19 éves kommunikáció- és médiatudomány szakos hallgató a történteket és annak hatásait, és hogy mi bajom a helyzet kezelésével. Rengeteg cikket, véleményt elolvastam az üggyel kapcsolatban, amelyek segítettek, hogy minél átfogóbb véleményem legyen az egészről. Ezt az (átfogónak szánt) meggyőződésemet szeretném most megosztani minél több emberrel.

Január 7-én szélsőséges iszlamista terroristák rátámadtak a Charlie Hebdo francia, szatirikus hetilap szerkesztőségére, ahol könyörtelenül végeztek 12 emberrel. Indítékul az újságban megjelent Mohamed prófétát ábrázoló gúnyrajzok szolgáltak számukra. A történtek miatt a Charlie Hebdo napok (de inkább órák) alatt a szólásszabadság jelképévé vált. De mégis miért? Véleményem szerint Robert Cialdini a befolyásolás természetéről szóló Hatás című könyvében választ kaphatunk erre a kérdésre. A befolyásolás titka sokszor abban rejlik, hogy egy adott történés automatikusan maga után von egy másik történést, azaz automatikusan kivált valami cselekedetet. (Ezt hívják katt-berrr effektusnak.) Ha újságírókat/karikaturistákat hallgattatnak el az szükségszerűen (automatikusan) megköveteli a szólásszabadság melletti kiállást. Ezzel az az egy gond van, hogy ha valaki karikaturista vagy újságíró, még nem biztos, hogy képviseli a szólásszabadságot.

Valószínűleg most érkeztünk el ahhoz a ponthoz, amikor rengeteg olvasóm érzéketlen, a liberális értékeket tagadó embernek gondol, aki szerint a Charlie Hebdo munkatársai megérdemelték, amit kaptak.

Ez azonban nem így van!

Őszinte részvétet érzek az elhunytak iránt, és mélységesen sajnálom, hogy ilyen felesleges, oktalan vérontásra került sor. Sőt mi több: liberális embernek tartom magam! És pont ezért gondolom, hogy a Charlie Hebdo munkatársai nem képviselték a szólásszabadságot, hiszen az csak addig terjed, amíg nem sérti mások (például vallási közösségek) méltóságát és egyéb személyi jogait. Márpedig szerintem a francia szatirikus lap többször megsértette azokat, és nem csak a muzulmánokét. Persze erről lehet velem vitatkozni, belátom, hogy ez értékítélet kérdése, de arról ne próbáljon meg senki meggyőzni, hogy ezek a címlapok nem voltak ízléstelenek. Márpedig a nyugati világ (egy jelentős része legalábbis) mégis felkarolta ezt a sértő karikatúrákat gyártó újságot, hogy egy liberális érték, a szólásszabadság jelképévé válassza, nem törődve azzal, hogy a lap – véleményem szerint legalábbis – egy másik liberális értéket, a személyi jogokat rombolta. De akkor mégis miért választottuk pont a Charlie Hebdot jelképnek?

Itt hadd emlegessem újfent Cialdini Hatás című könyvét (mint a cikk elején is leszögeztem menthetetlen kommunikáció- és médiatudomány szakos hallgató vagyok), annak is a pszichológiai reaktanciát taglaló részét. Ez egy hatásos manipulációs eszköz, amit a legtöbb ember csak fordított pszichológia néven ismer. Leghatásosabb a gyerekek körében, ugyanis az egésznek az a lényege, hogy döntési/viselkedési szabadságunk korlátozásának hatására megpróbáljuk feloldani ezt a korlátozást. Magyarán, ha valamit megtiltanak, csak azért is akarni fogjuk. Egyetértek, hogy a minket megillető szabadságunkért harcolni kell, de az éretlen „csakazértis” viselkedéssel nem. Márpedig szerintem most sok ember – újságírók, karikaturisták, de lényegében bárki - pont ezzel a viselkedéssel él, amikor mindenáron azonosul a Charlie Hebdoval, vagy éppen csak azért is lerajzolja Mohamed prófétát, mint terroristát. Ők összekeverik a külső támadást a belső szabadságkorlátozással. Hiszen most senki nem korlátozta a jogainkat. Nem a francia állam intézett támadást a szólásszabadság ellen, elvégre ott még mindig törvényesen megteheted – mint már említettem szerintem helytelenül – hogy effajta karikatúrákat rajzolj. Ha megillet a jog, akkor rajzold le, de csak ha valóban egyetértesz vele, és ne csak azért, mert jogod van hozzá!

Az a problémám, hogy az emberek elkezdtek küzdeni a szólásszabadságért egy külső támadás miatt. Holott, mivel ez pont nem egy belülről érkező fenyegetés volt, nem a szólásszabadságért kellene harcolni, hanem a kívülről jövő veszélyeztetés, azaz a terrorizmus ellen. Ez ellen pedig nyilvánvalóan nem a kulturális szakadékokat elmélyítő rajzok készítésével, és a kirekesztő címlapokat közlő újság éltetésével kell küzdeni. Ez ugyanis csak a gyűlölködés, ezáltal a szélsőségek felé sodorja nem csak a Közel-Keletet, de bizony a nyugati világot is.

Sokan azt mondják, hogy micsoda bátorság volt, hogy annyi ember állt ki az elmúlt napokban rajzaival, megszólalásaival a sajtószabadság mellett. Szerintem nem volt ez akkora merészség, mint amekkorának sokan látják, hiszen ők a saját jogaikért álltak ki. Sokkal nagyobb vakmerőség az, ha más jogaiért állsz ki. Bátorság az lesz, amikor a muszlimellenes és szélsőséges hangulat erősödésével a muszlimok védelmére fognak kelni. A magukat liberálisnak valló embereknek észre kéne venniük, hogy azzal, hogy nagy büszkén kiállnak egy szabadelvű érték mellett (ami adott szituációban ráadásul meg is kérdőjelezhető), most lényegében a szabadelvűség ellen harcolnak. Így falja fel az automatikusan – kattintásra – kiváltott, berregő liberalizmus az igazi liberalizmust.

Vannak individualista és kollektivista társadalmak. Mindkettőnek megvannak az előnyei és veszélyei. Egy individualista társadalomban az egyénnek széleskörű jogai vannak, de pont ez jelenti a kockázatot is. Mivel mindenki autonóm, önálló gondolkodó, ezért könnyen megjelenhet a széthúzás, az ellenségeskedés, ami hátráltatja a fejlődést. Ezzel szemben a kollektivista társadalmaknál alkalomadtán az embernek fel kell áldoznia bizonyos szabadságjogait a közösség, az egység érdekében. A mienk – a nyugati világ – individualista szemben a keleti kultúrákkal melyek inkább kollektivisták. Nem értem miért akarjuk most mi – egyébként a liberalizmusnak roppantmód ellentmondó módon – ráerőltetni a saját kultúránkat és értékeinket az övéikre. Miért vagyunk benne biztosak, hogy minden esetben a mi értékeink képviselik a jót? És ezzel nem arra célzok, hogy el kéne gondolkoznunk, hogy jó dolog volt-e, amit terroristák tettek, mert nyilvánvalóan nem volt az. És ezt egyébként mindkét kultúra elítéli! Ezzel arra célzok, hogy azon kell eltűnődnünk miért tették a terroristák azt, amit. Olvastam egy cikket, aminek a szerzője paradox módon a vélemények szabadságát hirdető szólásszabadság mellett kiállva azt írta, hogy a terroristákat nem szabad megpróbálnunk megérteni. Nyilvánvaló, hogy a gyilkolást el kell ítélnünk, hiszen az bűn, de az azt motiváló gondolatot meg kell vizsgálnunk, mert az ember ritkán erőszakoskodik ok nélkül. A Franciaországban történt tragédia egyik oka, hogy individualista társadalmunk teret engedett mások becsületsértésének. Ilyenkor kell eltöprengenünk, hogy nem lehet-e, hogy a legjobb megoldás nem „A” (teljes individualizmus) vagy „B” (teljes kollektivizmus), hanem valahol a kettő között van? Nem azt mondom, hogy könnyű megtalálni ezt az egyensúlyt, csak azt, hogy tartsuk ezt szem előtt mielőtt más kultúrák bírálásába kezdünk.

2015. január 7-e szörnyű, tragikus nap volt nemcsak Franciaországnak, de egész Európának, sőt az egész világnak is. Nemcsak azért, mert 12 ember életét vesztette, de azért is, mert az események és azok következményei talán teret engednek a szélsőségeknek. Belegondolni is rossz, hogy mi lesz akkor, ha mondjuk a következő franciaországi választásokat az iszlám- és EU-ellenes, szélsőséges Nemzeti Front nyeri meg, mely kilépve az Unióból megbontja Európa egységét, és tovább növelheti a kontinens szélsőjobboldali és EU-ellenes pártjainak népszerűségét. A legfontosabb, hogy ezt megakadályozzuk, ezzel megvédve az eddig kiharcolt értékeket és az európai integritást, mely fejlődésünk záloga

Ez azonban csak úgy lehetséges, hogy a helyes értékek mellé állunk ki, ami jelen esetben nem az egyébként biztosított szólásszabadság védelme lesz, hanem a fenyegetett kisebbségek jogainak oltalmazása.