Egy novemberi esős napon a piacra siettem valami reggeliért. Ősz szakállával megint ott ült a padon. Tavasz óta minden nap ott ül, műlábai általában mellette hevernek. Nem esett jól ránézni, szinte én is fáztam, ahogy láttam, hogy ázik. "Miért nem húzódik be valahova?" – kérdeztem magamtól. – "Nem tudom. Mindegy, biztos megvan rá az oka, igazából ez nem az én dolgom, nincs közöm hozzá." Többször körbejártam a piacot, nézelődtem, de csak nem ment ki a fejemből az ősz szakállú hajléktalan. Nem hagyott nyugodni a gondolat, hogy vegyek egy esernyőt. Úgy éreztem, vennem kell egyet.

Örült neki, nagyon. Hálás hangja és a kép, ahogyan felderült az arca, megmelengette a szívemet. Egész napra jó érzéssel töltött el, hogy segítettem valakin. Ha csak pár percre, vagy órára, de jobb hellyé tettem a világot valaki számára. Még néhány lépés az irodáig, könnycseppek letörlése az arcomról, és folytattam a munkámat.

Január van, a farkasordító hideg éppen visszavonulót fújt egy időre.

Megnéztem, már nem ül a padon. Remélem, hogy talált egy helyet magának. A szomorúbb verzióba nem akarok belegondolni.

Karácsony táján a hajléktalanoknak is több törődés és odafigyelés jut. Ez az időszak azonban hamar elmúlik, és újra sietve átlépünk azon a kis tálkán az utcán, vagy egy vállrándítással odébb állunk: “Nem az én dolgom, úgyis van elég bajom, minek még ezen is gondolkodni?”, vagy “Nem tudom, érdemes-e tennem is bármit, és ha mégis, mi lenne az, csak egy porszem, az úgysem ér semmit.” Bevallom, nekem is többször megfordult a fejemben ez a gondolat. Mikor már majdnem elhittem volna, hogy ez tényleg így van, valahol belül elkezdett bennem motoszkálni a gondolat, hogy ez nem igaz. Egy német ismerősöm megfigyelése szerint a magyar emberek gyakran használják a szófordulatot: “nem tudom”. Az állítás kielemzése messzebbre vinne, mint gondolnánk.

Aztán máris jön a többi: “mindenki azt kapja, amit megérdemel”, “ők a felelősek a saját sorsukért”, “mi van, ha agresszív”, “biztos könnyebb neki koldulni, mint dolgozni”, “és mi van a koldusmaffiával - nem tudhatom, ki mire költi a pénzt”.

Valóban, mindenki a saját életéért felel. Követünk el hibákat, melyeknek súlyos következményei lehetnek. De vajon történhetnek-e velünk olyan dolgok, amelyekről nem tehetünk, vagy nem csak kizárólag rajtunk múlt? Olyan könnyű mások felett ítélkezni. Azt gondolom, hogy ha nem tudom konkrétan, hogyan került ebbe a helyzetbe, akkor ezek a mondatok nem testesítenek meg mást, mint az előítéletemet.

Van, mikor a segítségre elutasítás, agresszió a válasz, és a koldusmaffia is valószínű, hogy működik, és nem tudom eldönteni, hogy a függőnek jó-e, ha pénzt adok, hogy azon még több alkoholt vagy cigit tudjon venni. De ez elegendő ok-e arra, hogy ne segítsek? A kép árnyalt és bonyolult, sokféle ember, sokféle történettel.

Arra jutottam végül, hogy az ítélkezéssel ellentétben a segítség nem árthat. Tapasztalataim eddig kimondottan pozitívak voltak. Adományaimért cserébe hálás tekinteteket, mosolyt és rengeteg jókívánságot kaptam. Ráadásul nem kellett feltétlenül kilépnem a komfortzónámból sem. Az anyagi támogatás mellett többféle segítségnyújtás lehetséges: étel, ruha, takaró, egy kis odafigyelés, törődés, jó szó, bátrabbaknak akár önkéntes munka. Önismereti tréningnek sem rossz. Néha eggyel több zsemlét veszek, vagy odaadom a maradék visszajárót. Tél elején összegyűjtöm azokat a holmikat, amiket mi nem használunk már. A telefonomba beírtam a Menhely Alapítvány központi szolgálatának telefonszámát, talán életet mentek vele egyszer, ki tudja.

Hiszem, hogy számít, ha nem fordítom el a fejem. Lehet, hogy nem lesz mindenki kedves és hálás, és ez nem baj, mert tudom, hogy akkor is számít.

2013-ban a kormány egyértelművé tette hozzáállását a kérdéshez: kialakították a “hajléktalanmentes zónákat”, a kijelölt városrészeken nem lehet az utcán lakni.  Egyszerű és nagyszerű megoldás, bűvésztrükk, volt - nincs! De jól tudjuk már, hogy a szőnyeg alá söpört dolgoknak mi a sorsa.

Miért gyakori a közöny hazánkban ezzel a hajléktalan kérdéssel kapcsolatban? Ha nem látom, akkor nem létezik?

Mi az a kép, amitől megijedünk, amikor belenézünk ebbe a tükörbe?

Ismerősi, baráti és családi körben ritkán látok példát arra, amikor a téma előkerül. Egyik kivétel a nagypapám volt, aki egyszer megkért, hogy hozzak neki Budapestről egy Fedél nélkül-t, mert ő arra nagyon kíváncsi. A másik, mikor barátokkal együtt télen a Blaha Lujza téren zsíros kenyeret és meleg teát osztottunk.

Az utóbbi időben egyre több embernél látom felbukkanni a segítő szándékot. Kevésbé mutatjuk ki, de valójában mindnyájan szeretünk segíteni. Tele vagyunk jó szándékkal, amit teendőink, az élettel megvívott kisebb-nagyobb csatáink közepette belepett az út pora.

Véleményem szerint azonban a folyamat igazi katalizátora a különböző cégek társadalmi felelősségvállalásuk keretében végzett tevékenysége. A vállalatok egy időben több emberhez juttathatják el a segítés örömét és komoly szerepet játszhatnak egy új, humánusabb és felelősebb értékrend megszilárdulásában. A CSR tevékenység (corporate social responsibility – vállalatok társadalmi felelősségvállalása) végre Magyarországon is egyre hangsúlyosabb a cégek életében és megítélésében. A hajléktalanokat segítő projektek közül a Budapest Underguide CSR projektje, a „Feed The Hungry” („etesd az éhezőt”) elnevezésű étkeztetési programja említésre méltó, melynek keretében a Szobi utcai hajléktalanszállón osztottak ételt. További példának itt van még a Vodafone Főállású Angyal elnevezésű kezdeményezése, mely nem kizárólag a fedél nélküliek, hanem többféle rászoruló réteget felölelő segítő programot hirdet meg évente.

Bizakodásra ad okot, hogy a téma felkerült a palettára, és egyre többen kezdik látni, hogy a segítségnyújtás valójában közös érdekünk, nemcsak azoké, akik az utcán élnek. A társadalomba való visszavezetés” kifejezéssel azonban nem értek egyet, hiszenők is a társadalom részei.

Nem mellesleg, a jótékonykodás a lelki egészség része. És ne feledjük: minden nap ott a lehetőség, hogy lefújjuk a port adakozó felünkről egy szebb jövő reményében.