Egy filmes stáb összeállt, hogy szentimentalizmussal telepumpáljanak egy lufit. Rajzoltak rá egy keresztet, eladták a naiv templomba járóknak és lőn a God’s Not Dead.

Kereszténynek lenni az első század környékén igazi lázadó non-konformizmus volt. A vallást üldözték, elnyomták, irtották. Gyakran oroszlánvacsora lett a hívőkből egy-egy kolosszeumban. Ami igazán figyelemreméltó, hogy ezek a mártírok a halál árnyékában sem voltak hajlandóak Istent megtagadni. Elkötelezettségük bizonyára sokakat sarkalhatott arra, hogy megfontolják Jézus üzenetének igazságát. Áldozatvállalásuk minden bizonnyal hozzájárult a kereszténység elterjedéséhez. Istenben hinni akkor is, most is menő, de a vallás mára normakövetéssé egyszerűsödött. A családok és a kultúra a szekularizálódott modern államban is ugyanúgy továbbadja kereszténységet: az értékeit, a gondolkodást és a hitet.

Nyilvánvalóan ez csak felénk van így, Irakban például nem olyan könnyű a keresztet viselni. Mégis bejegyzésem alapját egy USA-ban játszódó, amerikai fiatalok hitéről szóló film szolgáltatja. Ha a mai viszonyokat nézzük ez bizony a könnyű fokozat; ennyi erővel a fehér férfi életét érő megannyi kihívásról is lehetne mozit forgatni.

HUPSZ

A témaválasztás ezért egyáltalán nem szimpatikus. A vallást kiüresítő aggodalmoskodó vészmadárkodásra emlékeztet, amely jobban felháborodik azon, hogy a karácsonyfát télfának nevezik, mint azon, ha a hajléktalanokat kitiltják a templom környékéről. Arra a bigottságra, amely a keresztény szimbólumok- és normák dominanciájában látja a vallás sikerét és ezeket védi örökkön örökké, ahelyett, hogy a szeretet és az üdvözítés üzenetét adná tovább.

Akik hitvány bálványokhoz ragaszkodnak, azok elhagyják jótevőjüket. (Jónás 2:8)

Khmmm, visszatérve a filmhez. Az alapkonfliktus szerint a Herkules (Kevin Sorbo) által játszott professzor arra kéri diákjait, ismerjék el “Isten halott” vagy bizonyítsák be, hogy létezik. A helyzet nem véletlenül lehet ismerős, számtalan köremailben találkozhattunk hasonló sztorival.

Mégis a körítést elég nehéz lenyelni, hiszen a valóságban a helyi HÖK gyorsan lekapcsolná a profot, mondván a vallásszabadságot sérti az egyik opció, a másik meg még soha egyetlen filozófusnak se sikerült, tehát eléggé lehetetlen elvárás pláne egy elsőstől. Szerencsére a sztori egy alternatív univerzumban játszódik, az üldözési mániában szenvedő amerikai keresztények képzeletvilágában, ahol a tudomány elefántcsonttornyos fellegvárában majdnem úgy irtják a vallást, mint egykoron az inkvizíció az eretnekséget.

A főhős, Josh persze képtelen megtagadni vallását, úgyhogy marad az alternatíva: bebizonyítani, neki van igaza. Közismert, hogy a filozófia tudománya komplex kérdésekre egyszerű, egyértelmű válaszokat képes adni...

A fiú "bátor" kiállása mögül azonban hiányzik a drámai feszültség. A néző nem érzi, nem érezheti, hogy ezzel bármiféle áldozatot hozott volna. Igen, a barátnője ott hagyja, de ez csak megtörtént. Josh sóhajt egyet és túllép. Hatéves kapcsolatának vége kisebb kellemetlenségként kerül ábrázolásra, mintha beütötte volna könyökét.

Az se emeli igazán a tétet, amikor a professzora megpróbálja megfélemlíteni. Ugyan mit tehetne egyszerű oktató, ami keresztbe tehetne Josh karrierjének? Szavai súlytalanok, miközben a jelenet inkább zavaróan kilóg logikátlansága miatt. A tanár éppen fölényes diadalt aratott a fiúval való vitában a hallgatók előtt; semmi motivációja nincsen, hogy dühösen, az arcvesztéstől félve fenyegessen... Szóval nincs kockázat, így nincs belső küzdelem. Nem kerekedik felül kételyein Josh, mert olyanjai nincsenek. Semmitmondó, statikus karakter, akinek kötelezően igaza van. Egy Mary Sue.

A vitája sem igazi. A bizonyítás tekintélyelvű, a szereplők folyamatosan arra hivatkoznak, hogy híres tudósoktól származnak az érvek, sosem a mögöttük rejlő logikára. Egy apologetikus könyvből készült filmhez képest rendkívül vérszegény magyarázatokat kapunk valóban fontos hitbéli problémákra. “Szerencsére” az egész lényegtelen. A profról kiderül, hogy valójában hisz Istenbe, csak egy személyes tragédia miatt tagadja meg létezését. Végül a fiú azzal a kérdéssel nyeri meg a diskurzust, hogy “hogyan utálhat valakit a Tanár úr, aki nem létezik?”. Vicces belegondolni, hogy mi történt volna ha az órát egy ex-hindu tartotta volna. Vajon akkor a főhős azt bizonyította volna be, hogy Vishnu és a többi brahmanista isten létezik?

Mindenesetre ez a végkifejlet meggyőzi a korábban kizárólag hitetlenekből álló hallgatóságot, akik egyöntetűen elfogadják Isten létezését (vagy legalábbis annak lehetőségét). A kínai tanuló ki is mondja: ő bizony kereszténnyé inspirálódott a vita hatására.

Sőt még a professzor is! Igaz neki még az is kell ehhez, hogy egy kocsi elüsse és haldokoljék, de a lényeg, hogy megtér, így neki is jár a heppi end (a halál).

A filmben jópár mellékszál is megjelenik hasonlóan egyszerű történetekkel, kétdimenziós karikatúrákkal. A lényege ezeknek:

• minden ateista arrogáns, agresszív, önző dickfej
• a (bevándorló!) muszlimok intoleránsak, megverik és kitagadják akik kikeresztelkednek még ha az a lányuk is
• aki nem hisz Istenben, az semmiféle morális értéket nem fogad el, mitöbb az alapvető emberi érzésekre is képtelen
• semmi nem adhat reményt és értelmet kivéve a keresztény vallást

A tanulságok természetesen olyan finoman vannak kibontva, mintha valaki egy tankra erősített légkalapáccsal neki hajtana egy zöldre festett téglafalnak.

Jó példa erre a kocsiját “I LOVE EVOLUTION” matricával ékesítő ballib bloggerlány alakja. A karakter ábrázolása csak akkor lehetett volna szájbarágósabb, ha ördögszarvat raknak rá és lefilmezik ahogyan csecsemők fejét harapdálja le. A két lábon járó ellenségkép hobbija híres keresztényeket nehéz kérdésekkel letámadni, olyanokkal, mint:

Mit üzen azoknak az embereknek, akiket sért a műsor, nemcsak a vadászat miatt, hanem, mert maga nyíltan Jézushoz imádkozik minden epizódban?

Vajon mekkora üldözési mániában kellett szenvednie a forgatókönyvírónak ahhoz, hogy ezt legépelje?

Életem 24 éve alatt senkivel se találkoztam, se online, se offline, akit bántott volna a másik vallásossága. Aki butaságnak találta és ezt szóvá tette, olyannal igen, de akit még sértett is? Soha. 

A rendkívül összetett és árnyalt parabolákat (olvasd: ellenségképeket) két lelkész humoros skeccsei szakítják félbe, akik Disneylandbe akarnak menni, de saját autójuk, majd később kettő bérelt sem akar elindulni. Az Afrikából érkezett fekete hittérítő persze bölcsen fohászkodik, és láss csodát, a jármű végül elindul.

Tudom én, hogy Isten útjai kifürkészhetetlenek, de kicsit fura üzenete van, hogy a sok könyörgés ellenére a professzor halálos beteg anyja nem gyógyult meg, de a tiszteletes rövid imádsága a személygépkocsi megjavulásához vezetett...

Tudod, Shakespeare-nek volt igaza: az élet tényleg egy mese, mit egy bolond beszél, teli hangos dagálylyal, – ám értelme nincs!

– dühöng a professzor és egyet kell értenünk vele a filmre vonatkozóan. Két órás időpocsékolásról van szó, amely tulajdonképpen nélkülöz bármilyen bibliai vagy egyéb üzenetet. Nem gondolkodtat el, nem ad választ a kételkedőknek. Nyitottabb, igényesebb keresztények jó eséllyel csalódnak benne. A befelé forduló vallási közösségek viszont úgyis értékelni fogják, hiszen ők minőségtől függetlenül bármilyen médiaterméket körülrajonganak, ha abban igazolják a világnézetüket. Márpedig ez a film nem több, mint kisebbségi komplexusban szenvedők hatalmi fantáziája. Igazán kár, hiszen az alapötletből akár többet is ki lehetett volna hozni...