Az állami hirdetések megvonását a beszámolók szerint úgy összegezte Miniszterelnök, hogy a médiumok bizonyos szempontból jól járnak, hiszen

„így nem kell szerepzavarral küzdeniük, a jobboldali sajtó is lehet kormánykritikus.”

Most hagyjuk békén azt a ki nem mondott implikátumot, hogy országunk vezetője elismerte: a közvagyon pazarlásával megvásárolta a „szabad” sajtó hűségét. Nem kell ezzel törődni, hiszen ez teljesen normális egy illiberális™ demokráciában.

A figyelmet arra a sajnálatos tényre érdemes összpontosítani, hogy ezt az üzenetet egyes médiamunkások nem értették meg.

Pedig ez nem más, mint a demokrácia legtriviálisabb alaptétele, amelyet a magyar társadalom elfelejtett: a pártok nem transzcendens igazság tévedhetetlen birtoklói. Kritizálni még az általunk legjobban szeretett pártokat is szabad, sőt kell. A részvételi demokrácia nem abban merül ki, hogy négy évente megválasztunk egy kormányhatalmat, majd annak bármilyen nyilatkozatát feltétel nélkül elfogadjuk, magunkévá tesszük és terjesztjük.

Nyilvánvaló, hogy a 2010-es kormányzati kommunikáció, a „centrális erőtér” megteremtett mítosza erről szól. A Fidesz-tábor (vagy legalábbis annak egy jelentős része) pedig lelkesen bekajálta az eszmerendszert, vagyis, hogy a kormány kétharmados felhatalmazása biankó csekk. Elhitték, hogy békemeneten kell masírozni „főnökeikért” és bármilyen rossz döntést le kell nyelniük, nehogy visszajöjjenek a „kommunisták”. Az is gyakran előfordult, hogy a rajongók félelmükben tartották hátukat néhány ostorcsapásra, mert úgy gondolták, hogy a „szocik” még kegyetlenebbek lennék. Újra és újra előbukkan az elmémben az az anekdota, amikor a pályázatbíráló irodában dolgozó ismerős mesélte: a Fideszes kollégája üdvözli a közelgő államosítást, annak ellenére, hogy őt személy szerint ki fogják rúgni.

Hihetetlen az a vakhit, amelyet egyes szavazók magukévá tettek. Ráadásul, mint a Messiást úgy tisztelik a Miniszterelnököt. Vissza-visszatérő töprengésem, hogy az önmagukat keresztény konzervatívoknak vallók közül vajon mennyien azonosulnak jobban a felcsúti futballrajongóval, mint a betlehemi tanítóval – de ezt a feltételezést biztos csak a borúlátásom mondatja velem.

Valamiért ez a fajta végtelenségig elkötelezett párthűség nem csak a tanulatlan osztályra jellemző, hanem egyes újságírókra is. Bár a jobboldali médiában is előfordul, hogy egy-egy publicista értékalapon tollat ragad és kritikával illeti a kormányt, a jelenség csupán üdítő színfoltot képez a Fidesz-PR uralta szürkeségben.

Elképzelhetőnek tartom, hogy ezt egyedül a jobboldali olvasó- vagy nézőközönség igényei miatt láthatom ilyennek. Ha a Fideszre szavazó többség nem úgy reagálna a pártját ért kritikára, mint iszlamista a Mohamed-karikatúrára, akkor talán az érték hű Stumpf András lenne az etalon és alig érdekelne bárkit is a Candide-i optimizmussal rendelkező Fricz Tamás. Hiszen ideje lenne felismerni, hogy a kormány nem az összes lehetséges kormányok legjobbika, és érdemes lenne talán ájtatos dicsőítés helyett a hibákat megtalálni.

Ugyanis az, hogy a jelenlegi magyar kormány korántsem tökéletes, és talán nem is fejlődik a tökéletesség felé, az nem kis részben azon támogatóinak a hibája, akik nem várnak el jobbat.

Ebből adódóan egyszerűen elszomorít az a nyilatkozat, amit (állítólag) egy Magyar Nemzetnek dolgozó újságíró mondott a Pesti Srácoknak azzal kapcsolatban, hogy a lap (gyaníthatóan) kormánykritikussá válik:

„Tőlem senki nem várhatja el, hogy baloldali, vagy kvázi baloldali újságíró legyek.”

Képtelen vagyok felfogni, hogy egy értelmiségi hogyan gondolhatja, hogy kizárólag baloldali (vagy kvázi baloldali) újságíró kritizálhatja a kormányt. A jobboldalhoz tartozás ugyanis nem személyekhez vagy pártokhoz való hűségben merül ki, hanem az eszméhez tartozó értékrendszerben. Remélhetőleg most már – hogy az infrastrukturális feltételek is adottak – egyre többen lesznek olyanok, akik lelkiismereti okokra visszavezethetően képesek akár kritikát is megfogalmazni a korántsem tökéletes kormánnyal szemben.

(A cikk a szerző magánvéleménye, nem szerkesztőségi vagy egyetemi álláspont.)