Ma hajnalban a Filmakadémia díjazta 2015 legjobb filmjeit. Vagy mégsem? Gyakran hangoztatom, hogy az Oscar-díj már régóta nem azt a funkciót tölti be, amire egyébként hivatott. A rongyrázás, a vörös szőnyeg és mérhetetlen mennyiségű pátosz, valamint az elképesztő médiafigyelem, ami ekkor Hollywoodra irányul, ha másra nem, arra biztos jó, hogy megdobja a díjazott filmek presztízsét. Még akkor is, ha ezt nem feltétlenül érdemelték ki. Nem akarok belemenni a 87. gála minden részletébe. Se Neil Patrick Harris, mint ceremóniamester, sem mások performanszai nem kötöttek le. Nem úgy az idei díjazottak!

A Birdman négy bezsebelt díjával Alejandro G. Inarritu végre megkapta azt az elismerést, amit a Babel vagy a Biutiful már megérdemelt volna évekkel ezelőtt. A legjobb férfi főszereplő, Eddie Redmayne számomra csalódás volt. Nem azért, mert a játéka ne lett volna lenyűgöző, hanem azért, mert Felicity Jones többször is lejátszotta. Ezen felül pedig Michael Keaton sokkal inkább megérdemelte volna.

Patricia Arquette a Sráckorban nyújtott alakításáért kapta meg a legjobb női mellékszereplő díját, bár szerintem inkább volt főszereplő, hiszen ő vitte leginkább előre a film cselekményét és nyújtotta a legautentikusabb alakítást; ezenfelül többet is szerepelt a vásznon, minthogy mellékszereplőnek titulálnám. A díjazása ettől függetlenül teljesen jogos és megérdemelt. J.K Simmons mint legjobb férfi mellékszereplő csak akkor lett volna meglepő, ha nem ő kapja meg a díjat. A szadista zenetanár kifejezést ezentúl az ő kopasz és vöröslő fejével kellene illusztrálni. És itt el is értünk az idei gála fénypontjaihoz. Őszintén reméltem, hogy az akadémia az elmúlt évek propaganda-szerű filmje után végre valóban azért fog jutalmazni, mert a díjazottak teljesítményét nézi és nem csak a film üzenetét, vagy a színészek hovatartozását. Hála Istennek, így lett. Azonban nagy meglepetések is voltak, talán több fájó, mint kellemes.

Először is gratulálok Pawel Pawlikoskinak, hogy az Idával bezsebelte az első lengyel Oscar-díjat! Főleg azért volt váratlan ez, mert az orosz rendezésű Leviatán eddig körülbelül minden filmfesztiválon tarolt, így itt is nagy esélyesnek tartották. A szokásos technikai díjakat odaszórták a Csillagok Közöttnek, Grand Budapest Hotelnek és Amerikai Mesterlövésznek. Sikeres filmek, népszerű filmek, érezzék, hogy az akadémia tudomást vesz róluk, bár komolyan nem veszi őket, annak ellenére sem, hogy az Amerikai Mesterlövészt 6(!) díjra is jelölték. Abban biztosak lehetünk, hogy nem azért, mert Eastwood itt aztán mestermunkát végzett, vagy mert Bradley Cooper élete alakítását nyújtotta. A Gran Torino jobb film, a Napos Oldalban pedig Cooper klasszisokkal jobban játszott. A jó öreg tematikus díjazás mintapéldája. Még az kellett volna, hogy az American Sniper nyeri a legjobb film díját és maga Michelle Obama adja át a szobrot. Nem ismerős valahonnan? De ne álljunk itt meg, jöjjenek azok, akiket durván és igazságtalanul kihagytak.

Az, hogy A Lego Kalandot még csak nem is jelölték legjobb animációs filmnek, több mint bántó. A kategóriagyőztes Hős6os című filmet sajnos nem láttam, de szakmabeliekkel való beszélgetéseim során abban mindig egyetértettünk, hogy az aranyszobrot a Lego figurák érdemelnék meg. Egy progresszív, felnőttek és gyerekek által is élvezhető film, tele popkult utalásokkal és a világ legjobb betétdalával? Sajnos ez az akadémiának kevés, és nem minden szupi-szuper.

A végére hagytam a legfájóbb és legvérlázítóbb esetet. Éjjeli Féreg. Nightcrawler. Jake Gyllenhal. Annyi mindent el lehet mondani erről a filmről, a színészekről, a forgatókönyv zsenialitásáról. De ha ezeket mind nem vesszük figyelembe, akkor is ott van a feldolgozott téma. A kereskedelmi média erkölcstelensége, profitorientáltsága és gyomorforgató működése. Talán nem tetszik az akadémiának? Vagy olyan mélyen érintette őket a téma, hogy inkább elhallgatják? Esetleg nem is látták? Bárhogy is történt, az Éjjeli Férget nem jelölték, nem díjazták. És akármennyire is honorálom az idei díjazottak zömét, ez egy olyan hiba, ami nem nekünk fog ártani, hanem nekik. Ott volt az orruk előtt és hagyták elúszni. Tudjátok, mi a közös a Harcosok Klubjában, a Drive-ban, vagy Leonardo DiCaprioban? Az, amit Jake Gyllenhal 117 percen keresztül a celluloid szalagon tökéletesen be is mutat: páratlan zsenialitás, amelyet a nézők fognak a magasba emelni és nem pár ezer rossz ízlésű öregember. Amelyik filmből pedig kultfilm lesz, többet tudhat magáénak, mint a legtöbb Oscar-díjra jelölt filmek bármelyike.

Összességében két tanácsom van a mindenkori filmbarátok közösségének: ne vegyétek komoly mércének az Oscar-díjat, véleményem szerint a Cannes-i fesztivál az egyetlen, ami ma hitelesnek tekinthető. A másik tanács pedig mi más lehetne, mint hogy aki még nem látta az Éjjeli Férget, most azonnal nézze meg!