Kislány koromban sokat sétáltunk a családommal a városban. Hazafele mindig útba esett egy nagy szívecskés kapu. Sosem gondoltam arra, hogy pontosan milyen épületről lehet szó, csak a szívecskéket néztem, amik olyan kedvesek voltak. Egy valóságos palotát láttam magam előtt, s akarva-akaratlanul, de tiszteletet váltott ki belőlem, tudtam fontos szerepet tölt be a városunkban.

Nagyon szerettem a verseket. Hét évesen az iskolai felvételire a kedvenc költeményemmel, egy bagolyról szóló verssel készültem. Elérkezett a nap, és amint beléptem a terembe a sorstársaimmal – hezitálok, hogyan is fogalmazzam meg szépen – mindent úgy rontottam el, ahogy csak tudtam, és persze a vers egy betűje sem hangzott el a számból. Az Anyukám kint várt rám, és amikor elmeséltem neki mindent, vagy pontosabban a semmit, amit produkáltam, nagyon csalódott volt. Este, amikor már otthon voltunk, adott nekem egy kis egér-figurát, s hozzátette: „Tessék, ezt neked adom! Erről mindig eszedbe fog jutni, hogy milyen félős egér voltál, és hogy többet ezt nem engedheted meg magadnak!” Felvettek az iskolába. Nagyon szép nyolc évet töltöttem el ott, és nincs is még egy hely, ahol szebb gyermekkorom lehetett volna.

A továbbtanulással kapcsolatban elég határozott elképzeléseim voltak. Izgatottan kerestem fel a kiszemelt gimnázium egy öregdiákját, s meséltem el neki, hogy hova szeretnék jelentkezni, mire ő csak ennyit felelt: „Minden második nap sírni fogsz, de én bármikor visszamennék oda.” Volt szerencsém megérteni, miről beszélt.

Elballagtam a SZTE Ságvári Endre Gyakorló Általános Iskolából, s szeptembertől minden reggel fél 8-kor a szívecskés kapu kilincsét nyomtam le, a SZTE Ságvári Endre Gyakorló Gimnáziumét.

A névadó, Ságvári Endre élettörténetét nem kívánom feleleveníteni, hiszen mindenki, aki valamire való iskolában végzett, akkor nagyon jól tudja, ki ő. Azonban elmesélném a történetét annak, hogy 60 év alatt, hogyan vált le és nőtte túl névadóját az iskola.

A történet ismertebb része az iskola kiváló eredményeihez köthető. A Ságvári Gimnázium alig fél évszázad alatt számtalan olyan embert termelt ki, akikre nemcsak mi „ságváristák”, hanem egy ország lehet büszke. Vannak köztünk elismert tudósok és orvosok, akik még fel nem talált gyógymódokon dolgoznak, szeretett színművészek, akik a vasárnap esti műsorban szórakoztatnak, kiváló tolmácsok, akik nagyköveteknek fordítanak, alkotó mérnökök és matematikusok. Mindannyian mások vagyunk, de bárhol is legyünk, bármit is csináljunk, az biztosan közös bennünk, hogy emberek vagyunk. Ugyanis a tanáraink alapfeladata az oktatás volt, de elsődleges céljukként embert akartak faragni belőlünk, és egy kicsivel többet annál. Mi pont ezért vagyunk mások az iskola falain kívül is: ságváristák.

És itt kapcsolódik be a történet másik szála, amit sajnos „kívülálló” sosem érezhet át, de talán ebből a néhány sorból megértheti, mit is értünk mi a „ságvárizmus” eszméje alatt.

Amikor először vettem részt a Ságvári híres, nevezetes sítáborában, akkor hallottam először a következő mondatot: „a ságvárizmus egy életérzés!” Ez a mondat egy elsőst még „csak” büszkeséggel tölt el. Okot ad neki arra, hogy az iskolához méltóan teljesítsen. Később arra, hogy a közösségért fusson a SÁ-RA versenyen, úgy, hogy a combszalagja is elszakadjon, a társának pedig arra, hogy addig szurkoljon, amíg csak hangja van. Arra, hogy éjszakázzon azért, hogy az osztálya a legjobb programmal léphessen fel a Ságvári-napokon. Majd arra, hogy példát mutasson az újonnan érkező generációk számára. Egy végzős számára már sokkal többet nyújt: hitet.

Hitet abban, hogy bármi is történjen, sosem lesz egyedül, mert egy közösség, pontosabban egy második család részese lett. Mindezt az utolsó hónapokra kapott szalag koronázza meg, s bár nem ez tesz minket ságvárissá, mégis sokat jelent a számunkra. Látta már valaki külsősként úgy igazán a Gimnázium végzős kitűzőjét és szalagját? Nem hiszem. Egy nem túl feltűnő, apró fém jelvényről van szó, amin még apróbb betűkkel rajta áll az iskola neve egy szalaggal kiegészítve.

Mindezek ellenére, mégis tudják a városban, hogy hol fogunk végezni. Hogy honnan? Abból, ahogyan viseljük. Egy ságváris diák szemében mindenki látja azt a büszke csillogást, és tudják, ő biztosan megállja a helyét majd az életben. S, ha mégis netalántán akadályba ütközne, ennek a kiépült hálózatnak bármely tagja a segítségére sietne az iskola falain kívül is: „Ha bármi gondotok van, csak annyit mondjatok, hogy én is ságvárista vagyok, és ha tudok, biztosan segítek!” Ezek nem csak szavak, hanem beváltott ígéretek, hisz nem véletlen nyugodtabb a ságváris anyuka a lánya műtétje előtt, nem véletlen ér el, ha kell, Ausztriáig a „ságváris vörös vonal” és nem véletlen járnak vissza az öregdiákok, hogy megtegyék ezeket az ígéreteket.

A Ságvári Gimnázium több, mint egy átlagos gimnázium, „egy külön kategória!” Egy azon iskolák közül az országban, ami jól csinálja, amit csinál, és azt csinálja, amit kell csinálnia: gyökereket és szárnyakat ad egyszerre, generációs örökséget visz tovább, s örök barátként szegődik a diákok mellé. Az iskola, amelynek falai között egy életre szóló „ságvárista szövetség” köttetett. Ez az iskola SZTE Ságvári Endre Gyakorló Gimnáziumként vált ismerté, s írta meg a történelmét. Ma sokan küzdenek az iskola nevének a múltjáért és jövőjéért, amely mögött már régen nem Ságvári Endre személye áll, hanem több száz gyereknek és tanárnak a személye és munkája, amelyet szimbolikusan ki is fejeztek, amikor néhány éve büszkén formálták meg együtt a SÁGVÁRI nevet a szegedi Dóm téren. Ők szereztek nevet ennek az intézménynek, s adtak értelmet ennek a névnek, mely ma hovatartozást, értékrendet, klasszist jelöl. Mindenki tudja „a jó, a rossz, csak szó, olyan, ami sokszor változó”, nem akarják kitenni ennek az iskolájukat, nem vágynak másik 32 névre, csak ehhez az egyhez ragaszkodnak, ami számukra már fogalommá vált.

---

A felvételikor kapott egér a mai napig kint áll az asztalomon. Ha 14 évvel ezelőtt a kis Ságvári nem bízik meg bennem, talán teljesen másképp alakult volna az életem. Rengeteget sírtam, de egy könnycseppet sem bánok, mindent, amit az emlékek mellet diákként és emberként kaptam, csak a javamra váltak és örökké hálás leszek értük; lehet, hogy nélkülük nem az az ember lennék, aki most vagyok. Biztosan nem. Mint sokan másokat, engem is kötelez a Ságvári név, mert, ami ma vagyok általa, az egy ságváris szív, egy ságváris lélek és ságváris is leszek, amíg csak élek!

Egy mindörökké ságváris