Karácsony után hallhattunk egy tizenhét éves transznemű, fiúnak született lány öngyilkosságáról. Josh „Leelah” Alcorn búcsúlevelében azt írta, hogy ő már négy éves kora óta lánynak érezte magát, de szigorú vallásos a szülei nem tudták elfogadni másságát, édesanyja pedig tisztán csak átnevelő terápiára vitte el.

Szinte sokkoló belegondolni, hogy a rendszeren frissített mentális zavarokat meghatározó DSM (Diagnostic and Statistical Manual of Mental Disorder) kézikönyvből csak 1987-ben került ki a homoszexualitás.

A nemzetközi sajtó egyre többet foglalkozik fiatalok mentális és lelki egészségével. Mostanság különösen érzékeny téma azoknak a tinédzser öngyilkosságok esete, amik "bullying" (diáktársak terrorizálása) miatt történtek, melynek áldozatai a legtöbb esetben kirekesztett tinik, akiket a másságuk miatt nem fogad el környezetük.

Ezért is örültem rendkívül, mikor megláttam, hogy a Magyar Pszichológia Társasság (MPT) A Pszichológia Napja egynapos programsorozatán előadást szenteltek a másságukkal küzdőknek.

A rendezvényt 2012 óta egy főbb téma köré fűzik fel, idén a „társas viszonyaink” témakörben hallhattunk érdekesebbnél érdekesebb előadásokat. Ritter Andrea, a „Melegek” című könyv szerzője, klinikai szakpszichológus az LMBTQ identitásról, terápiáról, és útkeresésről beszélt.

Hogy mi is az az LMBTQ?  Az LMBTQ (angolul LGBTQ) egy gyűjtőfogalom, amit a heteroszexuálison kívüli szexuális orientációkra, nemi identitásra szoktak használni. Minden betű egy-egy fogalom, azaz így leszbikus, meleg (gay), biszexuális, transznemű, valamint queer szavakat olvashatjuk ki.

Ritter Andrea kiemelte, hogy az utóbbi időben már az interszexuális és az aszexuális is bekerült a másság fogalmai közé. Az előbbi azokat az embereket jelöli, akiket biológiai okból nem tudnak egyik nembe sem teljesen besorolni (gyakorlatilag ők a hermafroditák), míg az utóbbi a szexuális érdektelenséget, a nemi vágy hiányát jelenti. Hangsúlyozta, hogy mindezek a fogalmak csak egy olyan társadalomi felfogásban léteznek, ahol az emberek kilencven százaléka heteroszexuális, a „maradék” tíz százalék szexuális és a nemi identitást bizonyos biológiai jellemzők által határozzák meg. Ezt hívják hetero-normativitásnak. A kilencvenes években elkezdődött queer mozgalom kétségbe vonja ennek a paradigmának a létjogosultságát. A „queer”eredeti jelentése az angol szlengben „buzit” takar, ma viszont egyre inkább azt a filozófia, pszichológiai elméletet takarja, ami társadalmi nemek tanulmányozása (gender studies) egyik alterülete.

A queer felülírja a kategóriákat, a magukat ennek tartók mondhatóak biszexuálisnak is, de valahogy pont ez az egész queerelmélet lényege: nem kellenek a heteronormatív kategóriák. Sokkal inkább az egyén áll a középpontban, az ő nemi identitása, az ő szexualitása, szexuális orientációja. A megközelítést sokan tartják provokatívnak vagy felháborítónak, mindenesetre teljesen beleilleszkedik a posztstrukturális elméletekbe.

Mégis, ha művészekről beszélünk, sokszor elfeledjük ezeket az „íratlan szabályokat”, és velük sokkal megengedőbbek vagyunk. A művészi extravagancián túl, Andy Warhol az egyik legismertebb művész, akinek fotói elgondolkodtatók, meghökkentőek, ámbár sokaknak provokatívak. A hétköznapokban másnak lenni még inkább nem elfogadott, Magyarországon sajnos sokszor még egy-egy színesebb öltözék-hajviselet is tömör mustrálást vált ki a járókelőkből. (Pedig véleményem szerint az önkifejezés ezen változatossága nem több semmivel nem, mint a szivárvány zászló árnyalatainak sokfélesége – azaz a személyiségek különbözősége.)

A mindennapokban is nem kevés lelki vívódást igényel annak az elfogadása, hogy a kisebbséghez tartozik valaki. Ritter Andrea, mint klinikai szakpszichológus fontosnak tartotta, hogy szó essen a pszichoterápiáról.

Az LMBTQ identitás egy fluid lelki munka, amiért meg kell dolgozni. A szenzitizációs szakaszban még nem tudja az illető, hogy mi az identitása; ezt követi az identitáskonfúzió, kiskamaszkorra tehető a legtöbb embernél. A fiúkat különösen nehezen érinti, sokkal nagyobb identitáskrízist élhetnek meg. Az identitás tolerálása és elfogadásának szakasza sokban függ neveléstől (vallásos családokban nagyrészt sokkal nehezebb az elfogadás). Sok LMBTQ ekkor él kettős életet, magában elfogadta, de a környezte egy része elől titkolja, a munkahelyén vagy a családban nincs felvállalás. Az identitás elköteleződése, azaz a párkapcsolat után pedig az identitásszintézis, vagyis megtörténik a teljes elfogadás, sok esetben családalapítás is bekövetkezik.

Ma már nem ritka (külföldön), hogy olyan mesekönyveket találunk, amik ügyelnek rá, hogy színes skálát mutassanak a gyereknek az emberekről, mind rasszban, mind szexuális hovatartozást illetően. Úgy gondolom, ez Magyarországon is egy nagy előrelépést lenne. Azonban itthon a legtöbbször inkább az merül fel a szülők részéről, mit mondjanak a gyereknek, ha melegeket, esetleg transzneműt lát. A pszichológusnő kiemelte, hogy a gyerekek sokkal elfogadóbbak, befogadóbbak, mint gondolnánk, nem hiszem én sem, hogy ez különös okot jelente nekik. Egyszer olvastam erre a kérdésre egy jó választ: ha el tudjuk magyarázni neki, hogy egy öreg bácsi repülő szánkón csokit hoz neki, és a nyuszi csokibogyókat tojik, akkor a szeretet más formáiról miért ne lehetne nyíltan beszélni. Inkább a saját félelmeinkkel kellene szembenézni, és túllépni a komfortzónán.

A magyar táradalom különösen nehezen emészti meg a változásokat, az elfogadás lassú folyamat. Ritter Andrea végezetül hozzátette, manapság az a tendencia figyelhető meg, hogy a coming out helyett sokkal inkább a being out lesz a fontos. Vagyis az egyén identitásnak megélése, és az csakis azzal jöhetett létre, hogy a táradalom is sokkal toleránsabb, mint mondjuk tíz éve. Ezek a társadalmi változások megfigyelhetőek a melegbárok sikerén, az egyre több film és sorozat, melyben meleg és transzneműek szerepelnek, kevésbé sztereotipizált formában. Nemrég a BBC bejelentette, hogy egy sitcom sorozatot indít (Boy Meets Girls), melynek szereplője és fő témája is egy transznemű nő.

Ma már az LMBTQ személyek pszichoterápiájában is az a cél, hogy a szexualitást az énkép egy részeként fogadják el. Azt gondolom, ez nemcsak az heteroszexuálistól eltérőeknek fontos, hanem mindenkinek a hasznára válik, ha egymásban nem a szexuális hovatartozást, nemi identitást tekintjük a másik ember esszenciájának. Többségként mindig egyszerűbb gondolkodni. Ezt mondom olyan emberként, aki ismer (önmagát) queernek vallót, csodás párkapcsolatban élő melegeket, leszbikust, biszexuálist, és nem gondolom, hogy ez emberi értékükből bármit is veszít, vagy hozzáad.

Végezetül Simon de Beauvoir szavaival zárnám, mely már kicsit túlmutat a témán: „Nő vagyok; de nő-voltom sem kellemetlen helyzetet, sem alibit nem jelentett számomra. Annyi bizonyos, hogy egyik adottsága életem történetének, s nem magyarázata.” (A kor hatalma)