Rég éreztem már olyan kicsinek magam, mint amikor kiszálltam a kocsiból. Balomon az MTV-székház magasodik komoly exteriőrjével, jobbomon pedig egy aprócska lakókocsi, rajta az anakronisztikus Szabad sajtó útja-címtábla – és benne az ember, akit keresek: Nagy Navarro Balázs.

Az újságíró 2011 decemberében Szávuly Arankával együtt kezdett éhségsztrájkba azért, mert a köztévé híradójában kiretusálták Lomnici Zoltánt, a Legfelsőbb Bíróság egykori elnökét. Kirúgták érte, de a Fővárosi Törvényszék nemrég hatályon kívül helyezte a Közigazgatási és Munkaügyi Bíróság ennek jogszerűségéről szóló elsőfokú ítéletét. A tiltakozást azóta is folytatja többedmagával, mellette három éve kitartó civilekkel, a székházzal szembeni lakókocsiban vagy ahogyan ő nevezi „a táborban”.

Itt találkozunk. Nyitva az ajtó, úgyhogy az ajtófélfán kopogtatok. Az ágyán ül, iPad-en olvassa az aktuális híreket. Megpróbálok elhelyezkedni a telepakolt asztalnál, de egy gázpalackot arrébb cipelve a kinti asztalhoz invitál. Elvileg melegebb van, mind odabent – mégis fázom. Fúj a szél.

A nemzeti ünnepen bemutatkozó hírműsor humoros apropójával próbálom indítani a beszélgetést, de hamar kiderül, hogy számára mindez csupán szimptóma, jelentéktelen pattanás egy rohadó testen.

– Mindez kódolva volt – meséli. – Nem a hibák száma a tragikum: tapasztalatlanok, gyakornokok és egyetemisták dolgoztak egy rohamtempóban előkészített műsoron. A tartalmi üresség és az információk hiánya, valamint a csúsztatások jelentik a fő gondot, illetve az, hogy nyolcvanmilliárdból készült mindez. A sok baki ezért nem elég nekem ahhoz, hogy röhögjek a történteken.

Felvetem, hogy talán nem is releváns egy ekkora médiapiacon egy hírtelevízió. Nem ért egyet.

– Lehetnének színvonalas háttérműsorok, ahol nem kinyilatkoztatások szintjén beszélnének olyan témákról, mint Paks2 vagy az Orbán és Simicska közti küzdelem. Szakember, esemény, információ lenne hírtelevíziókhoz, pénz is van – nem ezen múlik a dolog. A kérdés az, kell-e sok csatorna, és meg tudják-e tölteni egyáltalán?

Témát váltok. Közben elsétál mellettünk pár gyakornok, akik nagy erőkkel próbálnak nem ránk nézni.

– Mi Ön szerint a közszolgálatiság? – kérdezem, felismerve, mennyire rossz helyről közelítettem meg az egész beszélgetést. Mosolyogva válaszol.

– Most olvassam fel az összes törvényt erről? – teszi fel a költői kérdést, mielőtt komolyabbra fordítaná a szót. – Olyan tartalmat adjon, amit senki sem vállal fel profitalapon. Kulturális műsorok, gyerekműsorok, dokumentumfilmek. Ehelyett van egy propaganda-hírszolgáltatás és egy, a kereskedelmi tévékkel versenyezni próbáló, de annál sokkal gagyibb szekció. Nincsenek viták, közéleti háttérműsorok. Szerintem a gond nem azzal van, hogy az emberek nem tudják, mivel kellene foglalkoznia a közszolgálati médiának, hanem az, hogy nem teszi.

Pittyegés szakítja meg beszélgetésünket. Feláll, besiet a lakókocsiba és egy bögre kávéval tér vissza.

– Szerintem nincs különbség e között és a hatvanas-hetvenes évek Magyarországa közt. Még a Kádár-korszak végén is jobb volt ennél a helyzet. Arra a szintre jutottunk, hogy bárki képernyőre kerülhet, ha valakinek a valakije. Ha nincsenek gondolatai, nem baj: majd leírjuk neki. Ez nem a csatorna charterén múlik. A sokat szidott új médiatörvényben is meg van fogalmazva mindez, csak a szemünkbe röhög a hatalom. Ez nem Orbán Viktorral kezdődött, hanem már jóval korábban. Mindig azt mondom, hogy a gondolkodásmódon kell változtatni: addig a BBC alapszabályát lemásolva sem lesz ebből BBC.

– És ezt hogyan lehetne biztosítani?

– Így – mutat azonnal a lakókocsira. Látom, ahogy lassan leperegnek a kérdések a mellettem lévő lapról. – Tiltakozni kell, menni, ameddig lehet. Ha az emberek nem lépnek fel, akkor nem fog történni semmi. Nem lehet felülről várni a változást. Lehet tüntetni, legfeljebb kirúgnak.

A sajtóval és az újságírók felelősségével folytatja. Rátaláltunk volna arra, amiért oly hosszú ideje itt demonstrál…?

– Egy kezemen meg tudom számolni, hány nagynevű újságíró mert kiállni mellettem 2011-ben, amikor elkezdtük a demonstrációt. Morális válság van. Röhöghetünk bármennyit a közmédia műsorain, de közben meg elfogadjuk az elfogadhatatlant. Magyarország nem Belorusszia. Itt lehet tiltakozni. Gyakorlatilag még egyetlenegyszer sem fordult elő itthon, hogy ideológiai szempontoktól függetlenül, a szakma tisztessége és etikája miatt álltak ki az újságírók. Összefogás nélkül pedig nem fogunk változtatni semmin.

– Lelkiismereti kérdés – ismétli megint.

Pár másodpercig némán nézek vissza rá, emésztgetve az elhangzottakat. Közben több, iszonyatosan hangos autó pöfög el mellettünk.

– Ilyen színvonal és nézettségi adatok mellett meddig fenntartható a jelenlegi állapot? Mikor jön el az a pont, amikor a vezetőség lemond vagy lemondatják?

– Bármeddig fenntartható – lep meg válaszával. – Az egyetlen szempont a teljes lojalitás, a hatalom teljes kiszolgálása. A lemondásuk kizárt. Azért kerültek ide, mert itt katonák kellenek. Itt csak a hatalom teljes kiszolgálása az egyetlen érvényesülési mód. Ez nem diktatúra, bizánci, feudális rendszer: mindig a fejtől kell függnie mindenkinek.

– De hol húzódik meg a határ az opportunista és a szervilis rétegek közt? – próbálok jobban belelátni a fejébe.

Egy heves kézmozdulattal feldönti a már üres bögrét, de már el is kezd válaszolni, mielőtt ideje lenne felállítani:

– Szerintem az elvakult hívek köre rendkívül szűk. Velük nincs mit kezdeni. Az opportunisták célja a túlélés. Nagyon nehéz úgy bemenni a munkahelyedre, hogy hányingered van, és nem tudsz mit csinálni az előtted lemenő műsorral. Ott pedig ne emlegessünk BBC-t, ahol bíróság mondja ki a hírterület-vezető Papp Dánielről, hogy hírhamisító. Ez nonszensz.

Közben egy repülőgép száll el felettünk. Ki tudja, talán pont Londonba tart.

– Amikor egy ellenzéki politikus nyilatkozik, ezt minden egyes alkalommal el kellene mondania. De nem erre használják a 25-30 másodpercüket.

Mire észreveszem magam, már kétszer annyi időt töltöttem társaságában, mint eredetileg terveztem. A szél elállt. Melegebb lett.

– Zárásképpen akkor kért egy vidámabb kérdést…

– Nem kérek, csak mondom… én egy optimista ember vagyok…

–Milyen közmédiát kívánna Magyarországnak?

– A mostani teljes ellentétét. Egy kevesebbet terjeszkedő, két-három csatornában gondolkodó szervezetet.  Megpróbálnám a lehető legjobb szakembereket behozni: szerintem nincs belőlük hiány, csak a partvonalra vannak szorítva. Sajnos a baj az, hogy ennél csak jobban lehet csinálni. Leszögezném azért: nem szeretnék a közmédia vezetője lenni, nem is ezért kezdtem a demonstrációt.

Még pár percet beszélgetünk az ellenzék kérdéséről, az elfogadható alternatívák és a részletes programok kérdéséről, de ezek a gondolatok messzire mutatnak, túl messzire a székháztól és lakókocsitól.

– Hogy van-e értelme tiltakozni mindez ellen? Szerintem ez lelkiismereti kérdés – ismétli megint kulcsgondolatát. – Ha nem próbáljuk megváltoztatni, nem fog történni semmi. De szerintem bent sem érzik jól magukat. És ha azt látják, hogy lehetséges a változás, gyorsan tudnak alkalmazkodni. De nincs miről beszélni az ilyen rendszerek kapcsán, ha nincsen az embernek lelkiismerete – zárja szavait.

Mielőtt elindulnék, visszafordulok egy pillanatra, sok szerencsét kívánok neki és gratulálok az optimizmusához. Aztán elballagok, beszállok az autómba és hazamegyek kis zuglói lakásomba, ahol az újságírás nagy kérdéseit keretbe foglalja a Word-dokumentum és a lelkiismereti problémákat elfedi a zárthelyik és beadandók fellege.

(A cikk ízelítő a hamarosan megjelenő áprilisi Közgazdászból.)