Hillary Clintion április 12-én bejelentette, hogy a demokraták jelöltjeként szeretne indulni a 2016-os választásokon. A legtöbben úgy vélik, ő a legesélyesebb a pártjában, ami azt jelentené, hogy az Egyesült Államoknak az első afro-amerikai férfi után egy női vezetője lehet. Elgondolkodtam: vajon hazánk mikor áll készen erre? Miért nem látunk sehol a kormányban egy erős női vezetőt?

Erről eszembe jutott az Üvegplafon politikusnőkkel folytatott márciusi beszélgetését, ami ezt a kérdést járta körül.

Az öt résztvevős "kerekasztalon" minden parlamenti párt képviseltette magát, igaz a kormányoldal csak az ifjúsági szervezeteiken keresztül: a Fidelitas színeiben Henter Lilla alelnök, és az akkor még IKSZ-es Csontos Sandra reprezentálta a Fidesz-KDNP-t. Országgyűlési képviselő a többi párttól sem jött el: az LMP Csiba Katalin szóvivőt, választmányi tagot küldte, az MSZP nevében Tüttő Kata a Jobbik színeiben pedig Selmeczy Zsuzsanna volt jelen, mindketten önkormányzati képviselők.

A moderátor Réz Anna egyből bele is dobta a politikusnőket a mélyvízbe, amikor megkérdezte: miért vannak a nők ennyire kiszorítva a politikából, miért nem jutunk egyenlő döntéshozó szerephez?

Hiszen magyar parlamentben a nők aránya hosszú ideje tartósan 10% alatt mozog. A mostani kormány nőmentes, hazánk az utolsó olyan nyolc ország között szerepel az IPU (Inter-Parlamentary Union) listáján, amelynek kormányában nincs női miniszter. A Gender Report elkeserítő felmérése szerint igencsak hátul kullogunk a nők reprezentálása szerint a parlamentben.

Az IKSZ elnök-választásnál épp, hogy második helyre csúszó Csontos Sandra szerint ez azért van így, mert  a nők nem akarják magukat kitenni annak az szerepnek, amit egy politikai pálya jelent, mert a társadalom többsége egy férfias szakmának tartja.

A kijelentést a közönség, valamint néhány politikus is felháborítónak, tévesnek, és nagyon általánosítónak találta. Miért ne akarnánk mi nők, véleményt nyilvánítani a politikai szférában is, és döntéshozó szerephez jutni? A sztereotípia még mindig él: a női politikusok jószerével csak az egészségügy, oktatás, és szociális minisztériumoknál, esetleg a kulturális területeken dolgoznak.

Selmeczy Zsuzsanna, mint rangidős, és háromgyerekes családanya szólalt meg, elmondta, pártjában is a teljesítményt nézik; az igaz, hogy a Jobbiknak van egy igen erőteljes férfi- és nőképe.

„A nők feladata az élet továbbvitele, és emiatt nem merül fel sok nőben, hogy politikai karriere törjenek” – mondta. A jobbikos politikus úgy gondolja, hogy ehhez a pályához szükséges egy küldetéstudat, amit a nők nehezebb érnek el ezen a pályán, de állítása szerint benne megvolt.

Csiba Katalin a zöldpártokra jellemző belső kvótarendszerről beszélt: cipzárszerű kvóta szerint két azonos neműt egy másik nemű követ a listán. Egy 2006-os felmérés szerint a parlamenti rendszerben a nemek egyenlőségét biztosító valamilyen kvótarendszer 40 országban létezik.

Akik ez ellen vannak, azzal szoktak általában érvelni, hogy a politikusok „minőségére” fog menni a túlzott egyenlőség. Réz Anna félig viccesen megjegyezte:

“Nem úgy vettem észre, mintha politikusaink olyan nagyon felkészültek lennének, és sokat veszíthetnénk a nemek arányának egyenlősítésével.”

Kényesebb kérdések is előkerültek, mint például milyen politikusként anyának lenni. Selmeczy Zsuzsanna elmondta, a Jobbik politikája nem az, hogy a nőknek otthon van a helyük, sőt: első intézkedésük lenne eltörölni a fizetős bölcsődéket. Azonban a legfontosabb egy nő életében állítása szerint az anyaság, különösen a mostani fogyó társadalmunkban.

Erre reagálva Tüttő Kata hangsúlyozta, hogy azokban az országokban magasabb a születési ráta, ahol a hagyományos szerepek megszűntek, a fizetett és a nem fizetett munka ugyanannyit ér.

A beszélgetés során az abortusz-vita váltotta ki a leghevesebb indulatokat mind a politikusokból, mind a közönségből. Az Egyesült Államokban is gyakran közháborodást okoz, ha középkorú konzervatív férfiak beszélnek a médiában az abortusztilalomról. Itthon sem jobb a helyzet, alig látunk női politikusokat a sajtóban. Ha pedig mégis nyilatkoznak, legtöbbször férfi kollégáik alatt értékelik őket, gyakran lenéző megjegyzéseket tesznek rájuk. Most a jelenlévő politikusnőknek volt alkalmuk elmondani, mi a véleményük az abortuszról – mint magánszemélyeknek, és mint politikusoknak egyaránt.

A jobbikos képviselőnő elmondta, ha a pártja hatalomra kerülne, a lengyel modell szerint betiltanák az abortuszt. A hallgatóság eleve nem volt túlzottan visszafogható, ingerült felhördülések, és egy-egy bekiabálás zavarta meg a pódiumbeszélgetést, de ez volt az a pont, ahol végképp elszakadt sokaknál a cérna, mások mellett bennem is.

Ugyanis nem a világnézeti különbségekkel van a baj, mindenkinek szíve joga, hogy eldöntse saját hite vagy vallása szerint, hogy a tíz hetes magzatot embernek tekinti-e vagy sem. Fiatal nőként biztos vagyok benne, hogy senkinek nem egy kellemes lelki procedúra az abortusz. De aki nem akarja, nem választja az abortuszt, aki viszont szeretné, annak meg kell adni a lehetőséget.

A beszélgetésben Tüttő Kata azzal érvelt, hogy az évi 36-38 ezer abortusz betiltása nem növelné robbanásszerűen a demográfiai növekedést, valamint a legtöbb beavatkozást már családos anyákon hajtják végre.

„A hangsúly inkább az oktatáson lenne: megfelelő szexuális felvilágosítás, a fogamzásgátlás könnyebb elérhetősége.”

A hevesebb szóváltás kialakulását Csiba Kata zárta le, aki úgy vélte, nem nyilvánít véleményt, mert úgy érzi, a kormány visszafele forgatja az idő kerekét, szándéka, hogy a közvélemény erről a lerágott témáról beszéljen.

Réz Anna ismegkérdezte a jelenlévőket az Isztambuli Egyezmény ratifikálásának meg nem szavazásáról valamint a jobbikos képviselő, Dúró Dóra beszédéről. Selmeczy Zsuzsanna osztotta párttagjának véleményét, és kifejtette, a Jobbik azért tartózkodott, mert az egyezmény a családon belüli erőszak védelmében nem lép fel a meg nem született, azaz abortuszra ítélt gyerekekkel szemben.

Henter Lilla nem magát a családon belüli erőszakot vélte a gondnak, hanem önmagában az erőszakot, amit viszont büntetni kell. Fel is vetődött a kérdés: hogyan lehetne összehasonlítani akár egy kocsmai verekedést, utcai dulakodást a családon belüli erőszakkal?

Réz Anna szerint egészen más a kettő pszichodinamikája, ezért született az Isztambuli Egyezmény, hogy segítse azokat, akik eddig nem kaptak a kormánytól segítséget.

Csontos Sandra elmondta, hogy az Emberi Erőforrások Minisztériuma részt vesz a krízisközpontok kiépítésében, ám ez közel sem annyi, mint amennyire szükség lenne a nők és a gyerekek védelmében.

Réz Anna szerint több százezerre tehető a bántalmazott nők száma Magyarországon, ezért lenne fontos az Isztambuli Egyezmény által hatályba lépő jogi változások és a bántalmazottakat támogató szociális háló kiépítése.

A másfél órás beszélgetés után a közönség is szóhoz juthatott, és kérdezhetett, illetve kifejthette nézeteit a politikusoknak. Sokan csak heves indulatból mondták el véleményüket, kommentáltak egy-egy szélsőségesebb megnyilvánulásra, mint az abortusz-kérdés.

Megoldások és közös vélemény nem igazán született, de sosem fog felsőbb politikai körökbe eljutni a kérdés, oda, ahol elvileg döntéshozók ülnek, ha nincs társadalmi diskurzus.

Szerencsére azonban vannak pozitív törekvések: Novák Katalin, család- és ifjúságügyi államtitkár részt vett egy New Yorkban rendezett családügyi konferencián, ahol a családok és az anyák mellett az ENSZ által megfogalmazott törekvésekről beszélt, miszerint a cél az, hogy 2030-ra egyenlő arányban legyenek nők és férfiak a parlamentben.

Szép célok, de úgy hiszem, nem tükrözi az igen konzervatív, változást nehezen bíró magyar társadalmát. Különösképpen, ha a kormány szándékosan lassítja a folyamatot.