Immár kilencvenkilenc éve hitetik el az amerikai emberekkel, hogy bármit is számítanak – írja provokatív cikkében Jack Shafer, a Politico újságírója. Átverésnek, bennfentes bolondságnak tartja az újságírói díjakat, kiosztásuk körülményeit és szakmai hátterét pedig átláthatatlannak és túlzottan szubjektívnek.

Lassan minden újságíró díjazott lehet ugyanis valamilyen fomában, ha nagyon akar: bekezdéseken át sorolja, hányféle csoport díjazza saját magát szezonálisan az oknyomozó újságírótól a gazdaságin át a videójátékokkal foglalkozó zsurnalisztákig. Konkrét tematikus bontást is felmutat – fiatal, afroamerikai, tudományos, politikai, és legalább két tucat másik témában is rendszeresen osztanak díjakat. A kisebb, helyi díjakról, vállalati és iskolai plakettekről még csak szót sem ejtettünk. „Más szakágak is szokták díjazni legjobbjaikat, de nekik nincsen kürtjük, amivel ennek hírét rendszeresen szerteszórhatnák a világban” – írja.

A Pulitzer-díj a „nagyágyú”, az elismerés, amire mindenki vágyik: érdemes megfigyelni azonban, hogy az alapító-névadó sajtótermékei gyakran éltek az úgynevezett sárga újságírás legrosszabb hagyományaival. Politikai elfogultsága is rendszeresen átütött a lapon, nyíltan támogatva a demokrata elnökjelöltet az 1884-es kampányban, többek között egy olyan sztorit lehozva, melyben egy, szintén a baloldali kandidátust támogató orvosra hivatkozva azt állította, hogy a republikánus James G. Blaine súlyos beteg és nagy valószínűséggel meg fog halni még azelőtt hogy esetleges elnöksége véget érne.

A díjak értékelése mindig tutokban zajlik, a végső döntések pedig – az újságcikkek „értékelésének” jellegéből adódóan – alapvetően a zsűritagok szeszélyén múlik, ahogy ezt korábbi ítészek is megerősíthetik. Mi alapján lehet objektíven kiválasztani a döntős cikkek közül azt, ami tényleg jobb? (Kicsiben e sorok írója is szembesült ezzel a problémával egy itthoni újságíró-pályázat értékelésekor.)

A győztes munkák paradox módon egyszerre megjósolhatóak és mégis kiszámíthatatlanok, ahogy az ítészek igyekeznek fiatalabb és a többi újságírói díjátadóról „kifelejtett” cikkeket díjazni: előfordult olyan is, hogy az egyik győztes saját magát jelölte a díjra.

Felmerül a kérdés: ahogy a bankárok nevetség tárgyává válnának, ha egymás közt vállveregetős díjakat osztanának ki a legjobb harmadik világbeli hitelért, vajon miért nem történik ugyanez az újságírókkal? Shafer válasza szerint nem feltétlenül a díjjal van baj, hiszen megfelelő körülmények közt tényleg rámutathat fontos témákra és kiemelhet értékes alkotásokat – de az újságíróknak nem ezen mesterséges és megbízhatatlan „értékek” szerint kellene megítélniük saját munkájukat.