„Folyton éhesnek lenni, megőrülni a szexért, nem hinni a globális felmelegedésben, rövidlátónak lenni, nem gondolni az unokák jövőjére, a fél életet piperészkedéssel tölteni, állandóan résen lenni, kényszerképzetekkel élni, szokásaink rabjának lenni, kapzsinak lenni, nem törődni az emberiséggel, előnyben részesíteni a magunk fajtáját – így viselkednek a madarak.” – ezzel a szöveggel jellemzi magát Jonathan Franzen korunk egyik legjelentősebb kortárs amerikai írója.

A szerző, akiről már korábban írtunk igazi különc figura, aki szándékosan rongálja meg laptopja internet-csatlakozóját, és saját bevallása alapján sokkal érdekesebbnek tartja a különböző ritka madárfajokat az idegesítő New York-i polgároknál, mégis minden könyve egyre nagyobb eladási mutatókkal jelenik meg világszerte. Idén a Budapesti Könyvfesztivál díszvendége volt, és erre az alkalomra jelent meg magyarul az önéletrajzi esszékötete, a Diszkomfortzóna.

Franzen az amerikai középosztály krónikása, tolsztoji méreteket idéző nagyregényeiben egy-egy család sorsán keresztül ad tűpontos keresztmetszetet az Egyesült Államok társadalmáról. Nem is csoda, hogy a könyveiben megelevenedő jelenetek mögött mindenki személyes tapasztalatokat sejt, hiszen a diszfunkcionális családok olyan realisztikusak, mintha a szerző fikció helyett a saját környezetében élő hús-vér emberek történetét mesélné el. A Diszkomfortzónában végre lerántja a leplet a mítoszról, és maga fekszik föl a sebészasztalra, hogy bemutassa, hogyan lesz egy önbizalomhiányos középnyugati srácból a világ legkeresettebb írója.

A hat esszében megelevenedik mindaz, ami Franzen világát alkotja: egyszerre csöppenünk bele a szerző szorongásokkal teli gyermekkorába, ahol mindent megkapott a szüleitől, kivéve a valódi, szeretetteljes kapcsolatot. Hiányzott, hogy egy-egy Disneyland-be szervezett kirándulás előtt megkérdezzék fiukat, érdekli-e őt akár egy cseppet is. Előkerül a felnőtté válás, az első félresikerült házasság, és a sértett író, akivel senki sem törődik legfontosabb regénye megjelenése után, 2001 szeptemberében. A szerző  erőssége, hogy – akárcsak könyvbéli karakterei  esetében – nem próbál tetszelegni, nem próbálja múltját az írókra jellemző lusta, mindentudó szemlélő irányából bemutatni, hanem vállalja, hogy minden jó tulajdonsága mellett sokszor önző, élvezettel becsmérel másokat és helyezi magát minden embertársa fölé.

Talán a legfontosabb az önéletrajzban, hogy nem a szerző nem saját szobrát fényezi, hanem sokkal inkább egy hétköznapi figuráról mesél, aki olyan, mint bármelyik élőlény a földön.  Ő is szeretetre vágyik, néha önző és magamutogató, egyszerre féli és élvezi az életet, pont olyan, mint imádott madarai – talán csak attól különb, hogy ő egy kicsit szebben fogalmaz náluk.

Hegedűs Robin