Interjú-sorozatunk keretében az egyetem egykoron végzett hallgatóit keressük fel, akik karrierje és életútja példaképül szolgálhat a Corvinus jelenlegi tanulói számára. Ezúttal Hirschler Richárd újságíróval beszélgettünk, aki 2003 és 2011 között a HVG Online főszerkesztője volt, korábban pedig a Világbanknál is dolgozott.

Ha jól tudom, Ön a Corvinus elődintézményében, a hajdani Marx Károly Közgazdaságtudományi Egyetemen szerzett diplomát. Milyen szakon tanult?

Pénzügy szakon végeztem, 1962 és 1966 között - ma ez már ez történelem. Bár nem vagyok Marx híve, sajnálattal hallottam, hogy azóta eltávolították a szobrát az aulából. Miután megszereztem a diplomámat, a Külkereskedelmi Banknál helyezkedtem el, de a banki munka, mint utóbb rájöttem, távol állt tőlem. Nem tudtam hozzászokni a reggeli érkezést regisztráló blokkoló órához, és számomra unalmas pénzügyi műveletekkel foglalkozni.

Igyekeztem más irányba orientálódni. Ekkor már 1968-at írunk, akkor indult be a gazdasági reform, és mint megtudtam, néhány, politikai nézetei miatt marginalizálódott, tehetséges ember, kihasználva a megenyhült légkört, elhatározta, olyan napilapot indít, amely kifejezetten gazdasági hírekkel és elemzésekkel foglalkozik. Megindult a lap előkészítése, ebben kezdettől fogva részt vettem. 1969-ben azután megjelent a Világgazdaság, a „zöld újság” első száma, Gyulai István lett a főszerkesztő. A napilap egyébként mindmáig megjelenik. Eleinte fordítottam az angol nyelvű gazdasági híreket, de nem sokkal később már önálló cikkeket is írtam. Máig emlékszem, első saját írásom a jugoszláv önigazgatásról szólt. Hamarosan jelentkeztem az újságírói iskolába, ám felvételemet egy régi jó elvtárs, Földes György megakadályozta, de még arra is volt energiája, hogy eltávolítson a Világgazdaság szerkesztőségéből.

Mi késztette erre?

1959-ben iskolai kirándulást szerveztek az NDK-ba, és amikor Kelet Berlinbe értünk, megléptem és átszöktem Nyugat-Berlinbe, ekkor ugyanis még nem állt a fal a két városrész között. Hosszas várakozás után megkaptam az angol vízumot és kiutazhattam a Londonban élő rokonaimhoz. Ám nem ízlett az emigráció keserű kenyere, és két évvel később hazajöttem. Szerencsém volt, mert édesapám befolyásos orvos volt – még a múlt század 30-as éveiben belépett az illegális Kommunista Pártba. Elintézte, hogy ne börtönözzenek be, hiszen akkor még működtek a statáriális bíróságok Magyarországon. Persze vezekelni kellett, egy évet segédmunkásként dolgoztam a Kőbányai Gyógyszergyárban, de utána „megbocsátottak”, sőt, egyetemre is járhattam. Felvételt nyertem a Közgázra, igaz, az akkoriban divatos külkerszakra nem vettek fel, de a pénzügyre igen.

Az „elintézésről” eszembe jut egy ismert történet, Az egyik, ’56-os megtorlásokban irányító szerepet játszó politikus lánya is annak idején a Közgázra járt. Apukája felhívta az egyetem dékánját és bejelentette: „A lányom csütörtökön délután kettőkor fog vizsgázni, nagyon kérem, hogy semmifajta előnyben ne részesítsék!” A dékán értett a szóból, a lány jelesre vizsgázott. Így működött akkoriban a rendszer.

Mi történt ezután?

Távoznom kellett, mint megbízhatatlannak, ugyanakkor felvettek egy külker céghez és kisebb kitérőkkel néhány év múlva visszakerültem a Világgazdasághoz. Amikor Vince Mátyás vezetésével, 1979-ben megalapítottuk a Heti Világgazdaságot, jó néhány évig én vezettem a nemzetközi rovatot. Később, 1985-ben főszerkesztő-helyettesnek neveztek ki, ám ez azzal végződött, hogy két évvel később az „eszem-nemeszempé”, ahogy az MSZMP-t neveztük, kirúgatott. Amikor a Kereskedelmi Kamarában átadták az elbocsátó szép üzenetet, azaz a felmondó levelet, a kamara főtitkára, akit egyébként jól ismertem, megjegyezte: „Hirschlerkém, ez itt nem a Madison Avenue!” A párt Agitprop osztályának ugyanis nem tetszett, hogy HVG-ben – amikor a főszerkesztő távol volt és én irányítottam a lapot - sorra jelentek meg olyan cikkek, tudósítások, amelyek túllépték az általuk megállapított, igaz, folytonosan változtatott, tűrési határt. A laptól nem távolítottak el, tehát munkatársként ott maradhattam.

Ebben a minőségben néhány társammal együtt egy munkacsoportot hoztunk létre. Dolgozatot írtunk arról, hogy milyen káros az állandó belepofázás az újságírók munkájába és milyen intézkedésekkel kellene véget vetni a sajtócenzúrának Magyarországon. Az előzménye az volt, hogy közgazdászok Fordulat és Reform címen írtak egy tanulmányt, de egyik lap sem volt hajlandó leközölni, a rádióról vagy a tévéről nem is beszélve. Ekkor merült fel, részükről is, hogy a nemcsak a gazdaság, a sajtó is reformra szorul. Gyűjtöttük a támogatói aláírásokat – ebben aktívan részt vett a Közgazdásztól Molnár Gabriella –, és gyakorlatilag a média színe-java a mi oldalunkra állt. Az írásunkat beolvasták a Szabad Európa Rádióban és a BBC-ben, illetve megjelent az emigráns Irodalmi Újságban is. Végül létrejött egy csoportosulás, a Nyilvánosság Klub, amely később egyesület formájában harcolt a sajtószabadságért.

A nagy kelet európai változások nyomán megélénkült a nyugati világ érdeklődése a térség iránt. Kaptam egy egyéves ösztöndíjat a Stanfordi Egyetemre, majd nem sokkal később a washingtoni Világbanknál tudtam elhelyezkedni, egy hírlevelet kellett szerkesztenem. Ez volt a Transition (Átmenet), amely a rendszerváltás gazdasági, szociális, kulturális és egyéb oldalaival foglalkozott. Szerénytelenség nélkül mondhatom, sikeres kiadványnak bizonyult, 15 éven át havonta megjelent. Ezután 2003-ban a szerződésem lejárt, viszont kaptam egy vonzó ajánlatot a HVG kiadójától: szerkesszem a hvg.hu hírportált. Egy remek újságírói csapat élén 2011-ig töltöttem be ezt a posztot.

Térjünk vissza a Heti Világgazdaság megalapításához. Ez hogy történt?

A Világgazdaság kevés magánemberhez jutott el, mivel már abban az időben is nagyon drága volt az újság, viszont a vállalatokon kívül a nagykövetségek is megkapták. 1979-ben egy magyar kereskedelmi küldöttség ment Moszkvába, ahol a szovjet küldöttség szóvá tette, hogy a vártnál kevesebb almát szállított a magyar fél. Erre az volt a válasz, hogy rossz volt az évi termés, mire az oroszok elővették a Világgazdaság cikkét, miszerint az NSZK-ba bőséges magyar almaszállítmányok indultak. (Abban az időben bilaterális számlákat használtak, mivel sem a rubel, sem a forint nem számított konvertibilis valutának. Voltak tételek, amelyeket el lehetett adni Nyugaton is, például a húst, a gabonát, a gyümölcsöt – ezek mentek a dollár-elszámolásba, a többi pedig a rubel-elszámolásba. A magyarok úgy trükköztek, hogy igyekeztek mindent belenyomni a rubel-elszámolásba, ami eladhatatlan volt a nyugati piacon - A szerk.)

A magyar gazdasági vezetők zavarba jöttek, a reakció pedig az volt, hogy a hírvivő a hibás, tehát tiltsuk be a Világgazdaságot. Végül a reformereknek ezt sikerült megakadályozni. Kompromisszum született. A Világgazdaságra rákerült, hogy „belső használatra”, ettől kezdve a követségek nem kapták meg. De hogy mégse tűnjön el a lap nyomtalanul, úgy gondolták, legyen helyette egy „alibi-újság”. Ennek szánták a Heti Világgazdaságot, azt hitték, ezt úgysem fogja olvasni senki sem. Ám a Vince vezette szerkesztőség keresztül húzta ezeket a számításokat.

A HVG jelszava az lett, hogy „sok hír, kevés szóval”. Akkoriban ez volt az egyetlen hetilap, amelyik tartózkodott a politikai lózungoktól és tényeket közölt. És igyekezett tágítani a cenzúra határait. Amikor például 1980-ban Lengyelországban megalakult a Szolidaritás – ez egy független szakszervet volt, saját hetilappal –, a HVG felvette velük a kapcsolatot és írtak is hozzánk cikkeket. Ebben az időben én is többször ellátogattam Gdańskba, és is készítettem interjúkat a vezetőkkel. Egyszóval rengeteg dolgot megírtunk, amit más újságok nem, amikor pedig rajtam múlt, én is ütögettem a szögeket a rendszer koporsójába.

Ezt hogy érti?

Magyarországon akkoriban öncenzúra működött, az újságok főszerkesztői az MSZMP tagjai voltak. Minden héten tartottak egy főszerkesztői értekezletet, ahol a Kommunista Párt erre kijelölt emberei lehordtak vagy dicsértek, aszerint, hogy az egyes lapok mennyire bíráltak vagy törleszkedtek. Hivatalosan tehát nem volt cenzúra, a főszerkesztőknek kellett meghúzni a határokat, ezt nevezzük öncenzúrának. A HVG főszerkesztője próbált a határig elmenni, illetve tágítani azt. Távollétében, mint főszerkesztő helyettes ügyködtem, ilyenkor igyekeztem minél több kritikus cikkel, tudósítással feltölteni a hetilapot. Ezt tűrték egy ideig a pártközpontban, bár állandóan hívogattak telefonon és ilyenkor igazoló jelentéseket kellett írni. Végül betelt nekik a pohár, ekkor eltávolítottak erről a posztról.

Tagja volt a Közgazdász szerkesztőségének?

Egyetemista koromban nem készültem újságírónak, nem voltam a szerkesztőség tagja, írásaim sem jelentek meg. Ráadásul a hatvanas években a Közgazdász még egyértelműen a Kommunista Párt és a KISZ szócsöve volt, ezért inkább távol tartottam magam tőle. Igazán a rendszerváltás előtti években kerültem kapcsolatba az újsággal, változást akaró újságíróival. Ekkor számos tudósítás jelent meg csoportunk nyilvános szerepléseiről, többek között arról, amikor 1988. január 14-én a Magyar Újságírók Szövetsége székházában felhívást intéztünk egy új országos egyesület, a Nyilvánosság Klub megalapítására.

Milyen volt akkoriban egyetemistának lenni? Hogyan emlékszik vissza az egyetemi évekre?

Jó visszagondolni rá, de azért akkor is a szemeszterek állandó feszültségben teltek: kísért, hogy hamarosan újabb zh jön, azután a vizsgák, sokáig nem lehetett kiengedni. Ezzel együtt kellemes időtöltés volt, négyes-ötös átlagra még viszonylag szép ösztöndíjakat kaptunk. Persze, ingyenes volt az oktatás és csak azon kellett gondolkodni, melyik munkahelyet válasszuk a sok közül. Manapság viszont sokkal színesebb a diákélet, rengeteg ösztöndíj lehetőség van és az egyetemi demokrácia is másként működik, mint ötven évvel ezelőtt. Akkor nem igazán szerették, ha valaki vitatkozni próbált a professzorokkal. A tanároknak mindig igazuk volt, nem lehetett értékelni őket, nem volt hallgatói önkormányzat sem. A KISZ „mindent vitt”, de azért voltak kísérletek monopóliuma megtörésére.

1981. március 20-án, a II-es előadóba hirdettek gyűlést, ahol az ellen-KISZ-nek kellett volna megalakulnia, egy független diákszervezetnek. A tömeg kinn várakozott, de az ajtókat csak későn nyitották ki, és akkor már benn ültek a megbízható, a budapesti pártbizottság által odaszervezett kiszesek, kiszorítva a változást akarókat az állóhelyekre. A gyűlést határozatképtelennek nyilvánították, néhány szervezőjét pedig kirúgták az egyetemről. Erről –tudomásom szerint – a Közgazdász annak idején nem számolt be.

Ön számára mi volt a legvonzóbb az újságírói pályán?

A változatosság. Semmiképpen sem rutinmunka. Ugyanakkor viszonylag kötetlen, persze a csapatmunka keretei között. Továbbá, számos más tevékenységgel ellentétben, itt az ember viszontláthatja a munkája eredményét. Ha szerencséje és tehetsége van nem csupán egy csavar a gépezetben. Az oknyomozó újságírók vállon veregethetik magukat, ha sikerül egy-egy korrupciós ügyet feltárniuk, törvénytelenséget leleplezniük.

Ön szerint mely készségek és képességek nélkülözhetetlenek egy jó zsurnaliszta számára?

Mindenekelőtt képes legyen megkülönböztetni a fontos híreket a lényegtelenektől. Kell hozzá rugalmasság, fantázia, jó memória, és fontos a hírérzékenység is: nézzen szét, szimatoljon körbe a világban, vagy éppen kis hazánkban, és – mint egy vadászkopó, menjen utána a témának, ismerkedjen meg a hátterükkel. Nem szabad felületesnek lennie, különösen nem egy leleplező cikk esetén, különben kikezdhetik. Egy valami biztos, tanulni csak bizonyos fokig lehet az újságírást, az érzék is fontos.

Szalai Réka