Különböző életutak, stílusok és életkorok színtere, amit nevezhetünk akár Budapestnek is, vagy a 100 szóban a Város pályázatnak, ami a nagyváros kis történeteit várja. Az immáron negyedik éve megrendezett pályázat bárki számára nyitott és kötetlen témájú. Benyomások, igaz történetek, emlékek vagy vágyak egyaránt megférnek itt, a zsűri szívesen fogad akár rímekbe foglalt gondolatokat is. A legjobbak díjat kapnak, illusztráció kerül a történetük mellé, illetve egy kis füzet formájú kiadványban is szerepelhetnek. A pályázat kiegészítéseként pedig létrejött egy egészen újszerű előadás Szilágyi Csenge és Nagy Dániel Viktor rendezésében és szereplésével, aminek kapcsán beszélgettük velük.

Mióta létezik a 100 szóban a város? Eleinte is ilyen nagy népszerűségnek örvendett vagy ez az évek során alakult ki?

Dani: 4 évvel ezelőtt felhívott Barna Judit, aki kreatív producer a CAFe Budapestnél, hogy van ez a 100 szóban Budapest történetíró pályázat. Én akkor váltam a részévé ennek, mikor már arra az évre megvolt a legjobb 100 történet. Judit azt szerette volna, ha az első év termése elhangzana egy előadás formájában a Tavaszi Fesztiválon, így jöttem én a képbe, mint előadó. Ekkor kérdeztem meg Csengét, hogy lenne-e kedve ilyesmihez és szerencsére volt. A Színház- és Filmművészeti Egyetem alaksorában mutattuk be az előadásunkat Juditnak és Kobrizsa Ádámnak, a Mindspace Kft. egyik munkatársának, hogy mi hogyan képzeltük el és milyen zenéket írtunk hozzá. A próba után mentünk ki az utcára, összesen öt helyszínre, ahol a Tavaszi Fesztivál keretében felállított piros kocka alakú installációkban tudtunk előadni. Első alkalommal persze izgultunk, de azt tapasztaltunk, hogy számunkra is nagyon felszabadító érzés és tetszett az egésznek az utcaszínház jellege, illetve a járókelőket is megfogják ezek a rövid történetek. Akik csak egyet-kettőt hallgattak meg hazafelé menet, ők is nagyon hálásak voltak értük. Ez pedig azóta minden évben ilyen, csak a novellák cserélődnek és a zeneszámok változnak.

Egyikőtök sem budapesti születésű, hogyan kapcsolódtok a városhoz? Mit jelent nektek ennek a pályázatnak és a színdarabnak az arcainak lenni?

Csenge: Én 12 éves korom óta élek Pesten és nagyon szeretem a várost, de nem ezt tartom az otthonomnak, hanem inkább Nagyváradot. Nem otthon érzésem van, hanem inkább úgymond „pest-érzésem”, amikor az utcákon sétálok, vagy átmegyek egy hídon. Lenézve a Dunára vagy fel a várra, mindig megdobban a szívem és újra és újra rácsodálkozom a szépségére. Attól, hogy nem érzem magaménak, nagyon szeretek benne létezni és élni.

Dani: Én egy kicsit közelebb Pesthez, Kistarcsán, nőttem fel és 18-19 éves koromban költöztem végleg Budapestre. Nekem a gyerekkorom erdők közelében, egy kicsit más környezetben telt, mégis nagyon magával ragad a belvárosi élet, a „Budapest-báj” és a fiatalos pörgés. Én abszolút tősgyökeres pestinek tartom magam.

Milyen út vezetett odáig, hogy most már közel telt házzal tudjátok fogadni az előadásra érkezőket is?

Dani: Azért fogalmazódott meg bennünk az előadás ötlete, mert minden évben a Tavaszi Fesztiválon az előző év legjobbjai hangzanak el, az előadás pedig az összes előző éviből álló válogatás. Szerettük volna, ha nagyobb közönséghez jutnak el a történetek és nem vesznek feledésbe. Illetve az utcaszínháznak az egyik hátránya, hogy az átmenő forgalomban sok minden elveszik és nem hasonlítható egy színházi előadáshoz, ahol a nézők egy csomagban megkapják az összes történetet. Mikor az ötlet megfogalmazódott, akkor nyitotta meg a Mozsár Műhely a kapuit az alkotók előtt, így éppen kapóra jött, hiszen már csak egy helyszínt kerestünk. Ezután pedig a támogatásokat arra fordítottuk, hogy az előadásunk stand-up-jellegét kiegészítsük látvány elemekkel és színházi körülmények közé tudjuk helyezni.

Azt kijelenthetjük, hogy az effajta, úgymond darabokból összeálló előadás másfajta felkészülést igényel, mint egy folyó történetű. Elég 100 szó ahhoz, hogy beleéljétek magatokat egy-egy karakterbe?

Csenge: Az előadás összeállításánál is arra törekedtünk, hogy ne ragadjunk bele egy-egy hangulatba, hanem változatos és színes legyen. Mivel nagyon rövid történetekről van szó, nagyon rövid hatások érik az embert és rajtunk múlik az, hogy ez mennyire tud erős lenni. Színészileg ez kihívás, számunkra is más minden előadás, hiszen a közönség is más, a reakciók is, illetve az is változó, hogy mi hogyan tudjuk beleélni magunkat a szerepekbe. De éppen ebben rejlik az izgalmassága. Úgy érzem előadásról előadásra bátrabbak leszünk.

Dani: Ebben az a legjobb, hogy mindenkinek szól, éppen úgy a tinédzsernek, mint az idősnek, a rosszkedvűnek vagy a felpörgött nézőnek. Mivel nagyon rövid és nagyon sűrű és van benne ez az érzelmi hullámvasút, mindenki megtalálja azt a történetet, ami éppen vele rezonál. A karakterek megszemélyesítését pedig igyekszünk egyre jobban kiszélesíteni és nem átrohanni a történeteken, hanem egyre jobban belehelyezkedni az adott nézőpontba. Színészileg megpróbáljuk kitágítani azt az érzetet, ami a sorok között van.

Kaptatok már szerzőtől visszajelzést, hogy nagyon jól eltaláltátok a közvetíteni kívánt hangulatot vagy éppen nem annyira sikerült átadni?

Dani: Az az érdekes, hogy erre még nem volt példa. Ezek nem olyan komplex irodalmi művek, amikkel kapcsolatban kritikába lehetne bocsátkozni. Ha fel is fedezik a szerzők a művüket inkább csak örülnek neki.

Csenge: Bár én nagyon szívesen találkoznék azokkal, akik a kedvenceimet írták. Az előadásban szereplő történetek szerzői egyébként meg is vannak hívva a Mozsár Műhely által.

Mivel évről évre jönnek az új novellák, így elkerülhetetlen, hogy már az előadás részét képező egy-egy történet kiesik, igaz?

Dani: Igen, ez így van, a gyengébbek kihullanak. Mi is változunk, szóval előfordul, hogy az egyes történetekhez való kötődésünk megszűnik, vagy nem érezzük annyira fontosnak, hogy elhangozzon, esetleg úgy érezzük, hogy nem kell több szomorúság abba a másfél órába. Nem szabad nagyon ragaszkodni semmihez és a jelenben kell a tőlünk telhető legintenzívebben létezni, ami végül is tekinthető a színészlét alappillérének is.

Mint már említettétek a Budapesti Tavaszi Fesztivál keretein belül a város különböző pontjain is előadjátok ezt a válogatást. Mivel az utcán vagytok, nem garantált a közönség. Ez mennyire nehezíti meg az előadást?

Dani: Egyszer volt olyan, hogy senki nem volt, de akkor nagyon rossz helyen volt a kocka, egy építkezés mellett, átmenő forgalomban. A Madách téren voltunk hétvégén, ahol alapjáraton sok embernek kellett volna sétálnia, de így tényleg nem akadt, aki megálljon a kalapáló munkások mellett. Azonban ez a helyzet be van vállalva, ha nincs közönség, akkor nincs. Ebben is nagyban különbözik az utca színház a hagyományostól, ahol a színész beül a pontfénybe és mindenki rá figyel.

Csenge: Viszont rengeteg sikeres előadásunk is volt, ahol elég volt egy ember, hogy megálljon, hiszen ő vonzotta a többieket is. Sok olyan volt, aminek a végén egy komplett tapsot kaptunk és tényleg egy előadás hangulat kerekedett. De az utca az tényleg egy érdekes közeg ilyen szempontból, mert meg kell dolgozni minden egyes figyelemért.

Dani: A Móricz Zsigmond körtéren is több villamos megy csikorogva, azt átkiabálni azért elég nehéz, de ennek ellenére nagyon sokan jöttek oda, hogy ez mennyire fantasztikus. Az Operánál is nagyon jó hangulat szokott lenni, pedig az Andrássy útnak azért szintén nagy a hangja.

Hogyan zajlik a zsűrizés folyamata?

Dani: A második év óta vagyok benne a zsűriben, ami annyit jelent, hogy már az első körben találkozom a történetekkel. A legelejétől van beleszólásom abba, hogy melyik történetek érdemlik meg, hogy ott legyenek a legjobb 100-ban. Ez azért nagyon jó dolog, mert előadóként, a saját színészi lelkületemmel is tudok válogatni és érvényesül a zsűriben ez a nézőpont is. Sokszor találkozunk olyan művekkel, amelyek irodalmi szempontból nem olyan magasröptűek, de mondanivalójukban annál inkább.

Ettől az évtől pedig van egy előzsűrizés is, hogy ne kelljen mindenkinek ezer történetet átrágni. Ez az első rész leszűri a pályázatnak eleve nem megfelelőket, az olyanokat, amik eleve több, mint 100 szó, vagy nem mondanak semmit, nincsen üzenetük. A zsűri pedig mindig változik, idén például Kemény Zsófi és Szálinger Balázs is először volt. Mindig megvitatjuk, hogy mit tegyünk be kérdőjelesen, mit beszéljünk meg másnap és így egy korrekt döntés tud születni. Igazából nincsen egy szempontrendszer, ami alapján haladunk, érvek sincsenek igazán, a benyomások és az ízlések játszanak inkább fontos szerepet.

A 100 szóban a Város pályázat ötvözi a szöveget, a képet és a zenét is. Hogy látjátok, ebbe az irányba halad a művészet? Lesz majd olyan idő, mikor csak a szöveg, csak a kép vagy csak a zene már nem lesz elég?

Dani: A pályázat csakis kizárólag a történetekről szól, az, hogy ezeket kiegészítik festményekkel, illusztrációkkal, az már a CAFe Budapest összművészeti törekvése. A zene pedig már az előadáson keresztül jön be az egészbe. Maga a pályázat nem törekszik ilyesmire, de valóban így sokkal könnyebb eljuttatni az emberekhez. Egy-egy grafikát hozzá lehet kötni egy történethez, illetve egyik-másikhoz zenét szerzünk. Nem tudjuk, hogy ez társadalmilag merrefelé tart, de mi az előadásunkban is igyekszünk minél több oldalról támadni a nézőt, ugyanis van benne vetítés, egy élőszobor, amit Kazi Roland tervezett nekünk, illetve zene és mindemellett van a próza.

Az interjút készítette: Palotás Zsuzsi
Fényképek: Sinkovicz Anita